A tranzitzónák után… Hogyan tovább?

A luxembourgi Európai Unió Bíróságának nem meglepő ítélete után a kormány részéről kezdetben érkező nem meglepő reakciók után komoly meglepetést keltő döntést jelentett be annak képviseletében Gulyás Gergely (úgy látszik, az ő feladata, hogy elvigye a főkök számára cikisnek tűnhető visszakozásokat). Ennek lényege, hogy felszámolják a tranzitzónákat, menekült-kérelmeket pedig majd csak a külképviseleteken lehet leadni, a határon nem.

Erről beszéltem kicsit hosszabban Bolgár György meghívására a Klub Rádió műsorán (itt, 12:16-tól), de egy-két gondolattal itt még kiegészíteném az ott elmondottakat. Az ügyről, előzményeiről már korábban többször írtam, beszéltem (lásd fentebb, illetve a honlapon a “migráció, menekültjog” aktát).

Először is szeretném itt is kiemelni, hogy az ítélet lényeges nem eleme nem csupán a tranzitzónák kérdése, egészen konkrétan a bíróság nem is mondta, hogy a tranzitzónákat meg kéne szüntetni. Azok csupán szimbólumává váltak annak a súlyosan aggályos kormányzati jogalkotás-sorozatnak az elmúlt évek során, amely lényegében jogi zsákutcába zárta a Magyarországon keresztül az EU felé érkező menedékkérőket, amelynek a tranzitzóna igazából csak eszköze, érdemi eleme sokkal inkább például a magyar kormány által megalkotott “biztonságos tranzitország” fogalom, amit az uniós jog eddig nem ismert, és igazából azt jelentette, hogy a magyar hatóságoknak nincs dolga olyan menedékkérővel, aki például Szerbián keresztül érkezik. Mivel ennek alapján dobálták vissza a menedékkérelmeket, bármilyen érdemi vizsgálat nélkül, ez sokkal súlyosabb probléma, mint maga a tranzitzóna, vagy akár a fogva tartás kérdése. Nem véletlen, hogy a kormányzati kommunikáció végig a fogva tartás kérdésére irányult (egyrészt mert itt találtak kapaszkodót a strasbourgi bíróság korábbi ítéletében, másrészt – és ez a fontosabb – ezt minden választó meg tudja érteni), ahogy az sem, hogy a mostani cselekménye épp a “szimbólum” ellen irányul – lényegében ennek tartalma egyenértékű azzal, mintha “lebontatnánk velünk a határkerítést”. Aki látta a 2018-as választási kampányt, az nagyon jól érti ennek politikai kommunikációs erejét. Miközben eddig az összes kormányzati kommunikáció hallgatott arról, hogy milyen szabályokat fognak alkalmazni az eddigi “biztonságos tranzitország” koncepció helyett, amit szintén leütött a bíróság…

Amit hallunk még, az az, hogy mostantól a kérelmeket már nem lehet majd a határon leadni, csak külképviseleten, azaz Szerbia területén például a belgrádi nagykövetségen. Összhangban áll-e ez az uniós joggal?

Egyáltalán, vonatkozik egy ilyen helyzetre az ún. eljárási irányelv, azaz az EU azon jogszabálya, ami a menedékkérelmek folyamatát szabályozza, és lehet-e annak alapján ilyen megoldást kialakítani? Ugyanis annak 3. cikkének (2) bekezdése azt mondja ki, hogy “Ez az irányelv nem alkalmazható a tagállamok képviseleteihez benyújtott diplomáciai vagy területi menedékjog iránti kérelmekre.” Erre a gyors válasz, hogy igen, alkalmazható, mert az itt említett “menedékjog” azon másfajta menedékre irányul, aminek legjobb példájaként például Julian Assange londoni ecuadori nagykövetségén történt vendégeskedése hozható fel.

Vajon a belgrádi magyar nagykövetség Magyarország területének minősül? A kérdés azért releváns, mert az (1) bekezdés azt mondja ki, hogy “Ezen irányelvet a tagállamok területén, ideértve a határon, a felségvizeken vagy a tranzitzónákban benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelemre és a nemzetközi védelem visszavonására kell alkalmazni.” (Itt felhívnám a figyelmet arra, hogy már csak ezért sem kellett volna megszüntetni a tranzitzónákat, hiszen maga az uniós jog rendelkezik azok lehetőségéről!) A felsorolás nem tartalmazza a külképviseleteket, ami első ránézésre problémás. Nemzetközi jogi értelemben a diplomáciai vagy konzuli képviseletek területe (a széles körben elterjedt tévhittel ellentétben) nem minősül államterületnek, így könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a válasz nemleges, de kiterjesztő, teleologikus értelmezéssel az ilyen eljárások szempontjából elfogadhatónak látom, hogy tekintsük annak. Ha nagyon kell, majd legfeljebb a külképviselet maga lesz tranzizónának minősítve, és akkor máris rendben van.

Amúgy pedig azt is érdemes rögzíteni, hogy még ha szűk értelemben is vesszük a külképviselet státuszát, az EU tagállama bármikor alkothat saját szabályozót egy irányelv kiegészítéseképpen, egészen addig, amíg az nem áll azzal ellentétben, vagy nem lehetetleníti annak célját, ez a jelen helyzetre is igaz, ahogy az irányelv 5. cikke is kimondja: “A tagállamok a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó eljárások tekintetében kedvezőbb szabályozást léptethetnek hatályba, vagy tarthatnak hatályban, amennyiben ezek a szabályok ezen irányelvvel összeegyeztethetőek.”. Nyilván itt az lesz a döntő kérdés, hogy a magyar kormány a részletes szabályok kialakítása során tekintettel lesz-e erre. Az elfogadott szabályok nem válnak majd az uniós jog részévé, de ha a külképviseleti kérelem benyújtása a menedékkérők szempontjából plusz lehetőségként fog megjelenni, akkor az 5. cikk fent idézett előírása alapján nem lehetetlen. (Persze, ettől függetlenül probléma lesz a határon való benyújtás megszüntetése, plusz ha változatlan marad a “biztonságos tranzitország” kamu, akkor az a probléma is fennmarad majd.)

Számomra mindenesetre egyelőre nem úgy tűnik, hogy a kormány az Európai Unió Bíróságának ítéletét maradéktalanul be akarná tartani. Az, hogy nagy dérrel-dúrral bezárják a tranzitzónákat, az nem az, már csak azért sem, mert mint a legelején jeleztem, a bíróság ilyen kötelezettséget nem is írt elő. Biztos vagyok benne, hogy továbbra sem akarnak senkit nem hogy beengedni az országba, de a tisztességes eljárást sem akarják biztosítani. Amit viszont igen, az a politikai haszonszerzés, a szokásos PR-kormányzás: a mostani néhány száz menedékkérőt berakják valami városok központjába, hogy aztán másnap tele legyen a propagandamédia azzal, hogy “már megint itt vannak a migráncsok jajajajaj” – miközben effektíve teljes határzárat csinálnak délen, ha kell, újabb jogvitákat vállalva. Olyan ugyanis nincs, hogy határátkelőnél ne lehessen kérelmet beadni – jogilag legalábbis nincs. Amitől tartok, az a visszonyomás lehetősége, már csak azért is, mert politikai kommunikációs okokból ez még jól is jön majd a kormánynak, nincs is annál hálásabb, mint egy újabb “röszkei csata”…

Egy szakmai észrevétel a nemzetbiztonsági törvény ma elfogadott módosításához

Kifejezetten jól megírt elemzést tett közzé az Index a nemzetbiztonsági törvény ma elfogadott módosításával kapcsolatban. Az árulkodó “Ez tényleg inkább hiszti, mint okkal rettegés” című írás véleményem szerint korrektül írja le a helyzetet, ha félretesszük a politikai kérdéseket és a kormány iránti bizalom problémáját (amire most direkt nem akarok kitérni).

Egy ponton azonban “hézagos” az írás, és épp itt csúszik át kicsit a politikai konteók világába. Idézem:

Bár a sajtó és a jogszabály értelmezői sem szúrták ki, de a „megfigyeléses” álparánál érdekesebb az a része a törvénynek, ami arról szól, hogy a kibertámadás elleni védekezésnél „biztosítani kell az összhangot a nemzetbiztonsági, honvédelmi,  bűnüldözési és külpolitikai érdekekkel és törekvésekkel”, valamint az a rész, miszerint a „külföldről érkező jelentős kibertámadás esetén a foganatosított intézkedésekről és azok okairól tájékoztatni kell a külpolitikáért felelős minisztert a további intézkedések megtétele céljából”.

EZ EGY OROSZORSZÁGBÓL VAGY KÍNÁBÓL ÉRKEZŐ KIBERTÁMADÁS ESETÉN AD „POLITIKAI ÚTMUTATÓT” A TITKOSSZOLGÁLATNAK, KONKRÉTAN A NEMZETBIZTONSÁGI SZAKSZOLGÁLATNAK.

A gyakorlatban ezt a titkosszolgálat úgy is értelmezheti, hogy ha egy orosz kibertámadás éri az országot, akkor a védekezésnél (válaszcsapásnál) figyelembe kell venni a kormány Oroszországhoz fűződő kapcsolatát.

Természetesen kihegyezhetjük ezt Oroszországra, ezt szolgálja a szöveg mellett elhelyezett Putyin-Orbán közös fotó is, de nem érdemes. Akárhonnan érkezik kibertámadás, annak és az azzal szembeni ellenintézkedéseknek a politikai mérlegelését amúgy is el kell végezni, aminek természetes helye a külügyminisztérium (hívják épp akárhogy). Ez nem légből kapott szabály, nem véletlen, és ami még fontosabb, nem előzmény vagy rendszertani kapcsolat nélküli, érdemes hozzáolvasni az idén áprilisban 1163/2020. (IV.21.) számú kormányhatározattal elfogadott Nemzeti Biztonsági Stratégiát is, hogy világos legyen ennek az előírásnak az oka.

Ennek 101. pontja az alábbiakat mondja ki:

101. Magyarország a fizikai biztonságot veszélyeztető vagy jelentős anyagi károk okozására képes kiberképességeket fegyvernek, alkalmazásukat fegyveres agressziónak tekinti, amelyre a fizikai térben megvalósuló válaszadás is lehetséges. A kiberműveletek sokszor nehezen bizonyítható attribúciójára, az elkövető azonosítására, megnevezésére való tekintettel a válaszlépések különösen körültekintő, eseti elbírálást igényelnek az érintett kormányzati szervezek bevonásával.

Ebből az következik, hogy megszületett a magyar álláspont abban a nemzetközi jogi kérdésben, hogy tekinthető-e “fegyveres támadásnak” egy esetleges kibertámadás, és azzal szemben gyakorolható-e fegyveres önvédelem. A Stratégia e passzusa szerint igen, ez lehetséges, itt egy világos állásfoglalás jelenik meg, ami Magyarország álláspontjának tekinthető. A nemzetközi jog területén ebben a kérdésben jelenleg nincsen egyértelmű, konszenzusos álláspont, pláne egyértelmű, írott szabály, csak elméleti gondolkodások (ha valakit bővebben érdekel, itt a témát érintő 2013-as, illetve azt annak 3.2.2. alfejezetében kicsit bőveben vizsgáló 2018-as tanulmányom), miközben formálódik az állami gyakorlat – szóval kifejezetten hasznos, ha ebben a kérdésben az elsők között mond az ország véleményt valamilyen formában, az sem baj, ha vitatják majd a nemzetközi jogászok. A többségi tudományos álláspont amúgy is ódzkodik ennek kimondásától, ami az önvédelem jogával kapcsolatban amúgy is jellemző felállás: a biztonságot, védelmet érintő kérdésekben az államok többnyire először szeretnek lőni, aztán kérdezni.

Most ne menjünk bele abba, hogy a stratégiában foglaltakat mennyiben tekintjük reálisnak, milyen tényleges képességei vannak az országnak, különösen arra van-e, hogy egy ilyen helyzetben komolyan vehető katonai vagy fegyveres jellegű intézkedéseket foganatosítson. Az ilyen dokumentumok elkészítésekor a lefektetettek általában “sollen”, nem pedig “sein” jellegűek – azaz nem az a kérdés, hogy ténylegesen meg tudunk-e támadni egy másik államot, hanem hogy legyen egyértelmű mindenki számára, hogy adott helyzetben jogszerűnek tekintjük, ha megtesszük. Kulturált körökben ez már elég, a nemzetközi kapcsolatok világában ez bevett módszer.

Hogy milyen mértékű ellenintézkedések lehetségesek, na ehhez kell a politikai döntéshozatal, ezért is teljesen logikus, hogy a törvény e kérdésnél megcímzi a külügyet. Ott kell döntést hozni, annak ismeretében például, hogy milyen tervezett ellenintézkedéseknek milyen lehetséges nemzetközi jogi következményei lehetnek, e döntésért a politikai/jogi felelősséget a politikusoknak kell vállalniuk.

Emiatt úgy gondolom, hogy ez teljesen logikus és egyértelmű előírása a törvénynek, nincs vele semmi gond. Amúgy azért sem biztos, hogy érdemes rögtön az Oroszország-pártiság irányába vinni az elemzésünket, mert a stratégia maga nem feltétlenül az – javaslom például annak 52. pontjának elolvasását:

52. A nemzetközi jogot figyelmen kívül hagyó nagyhatalmi törekvések Európa és közvetve hazánk biztonságát is megkérdőjelezhetik. Az agresszióval kikényszerített területszerzés alapjaiban változtatta meg biztonsági környezetünket, jelentősen megnövelve az esetleges konfrontáció kockázatát.

Ebből azért nem nehéz kiolvasni az utalást Oroszország krími agressziójára. A lényeg, hogy a Nemzeti Biztonsági Stratégia egy szakmai szemmel is korrekt módon összerakott szöveg, amelynek előzetes ismerete hasznos a most elfogadott törvény szövegének értelmezéséhez.

Újabb “Civil” az ATV-n, egy kis kínai vasút és puccstörvény-magyarázat

Elérhetővé vált a szombat este élőben leadott “Civil a pályán” műsor, a két rész egyben visszanézhető itt. Ezúttal kicsit kevesebb szó esett magáról a koronavírusról, annál több annak hatásairól, illetve az általa kiváltott (illetve az arra hivatkozással bevezetett) intézkedésekről, szóval egy kicsit “magabiztosabbnak” éreztem magam, legalábbis a múltkori adáshoz képest.

Két dologra szeretnék itt kitérni: egyrészt az általam a kínai gyorsvasút kapcsán említett nevetséges, a törvényjavaslatot ért módosításra, amely szerint a beruházással kapcsolatos adatok kiadásához Kína hozzájárulását kell majd kérnie a büszke magyar szuverénnek, akit érdekel, eredetiben itt találja. És igen, nem leszünk gyarmat, kivéve minden jel szerint azt az esetet, ha valaki valamilyen formában jól megfizeti. Végülis semmi újdonság nincs ebben, megmondta Orbán Viktor annak idején, hogy ha Európa nem ad hitelt, majd kérünk Kínától, az már egy másik kérdés, hogy miért kell egy ilyen magyar szempontból értelmetlen dolog miatt a fejünk búbjáig eladósodnunk, ha ennek a dolognak bármi tényleges haszna lenne, akkor európai források is rendelkezésre állnának.

A másik pedig a “pluszjogok visszaadása” kérdése, illetve az azt körülvévő zűrzavar.

Mivel van gondom? Azzal, hogy ha a kormány megítélése szerint nincs szükség a veszélyhelyzet, azaz a különleges jogrend fenntartására, ahhoz semmilyen parlamenti jogszabályra nincs szükség, az Alaptörvény szerint továbbra is a kormány szünteti meg a veszélyhelyzetet, nem az Országgyűlés. A veszélyhelyzetet nem törvény (különösen nem a puccstörvény/felhatalmazási törvény) hirdette ki, hanem a kormány, rendelettel, az Alaptörvénybe foglaltakra hivatkozással (később többek által is megerősített álláspontom szerint alaptörvény-ellenesen, de ezt most hagyjuk), a puccstörvény 8. § szabálya “E törvény hatályvesztéséről a veszélyhelyzet megszűnésével az Országgyűlés dönt.” NEM a veszélyhelyzet megszűnését jelenti. Ez a jogszabályhely azt mondja ki, hogy maga a puccstörvény NEM veszíti hatályát automatikusan a veszélyhelyzet megszűnésével, és mivel ez a törvény “megerősítette” (amit senki nem tudja, mint jelent, de logikusan azt, hogy törvényerőre emelte) a kormány veszélyhelyzeti rendeleteit, azok SEM veszítik hatályukat az Alaptörvény szerinti 15 nap után. Ami azt jelenti, hogy a veszélyhelyzet joghatásai NEM múlnak el az Alaptörvény szerinti 15 nap után, hanem állandósulnak, egészen addig, amíg az Országgyűlés úgy nem dönt. Amire viszont semmi garancia, hogy meg fogja tenni – a vicces pont az, hogy a kormány kimondhatja, hogy már nincs veszélyhelyzet, pontosabban az Alaptörvény szerint CSAK ő mondhatja ki. Emiatt teljesen értelmetlen, hogy ahhoz minek is akar az Országgyűléshez fordulni. Amihez kell az Országgyűlés, az az, ami a puccstörvény nélkül AUTOMATIKUS lenne, azaz különleges jogrendi rendeletek hatályvesztése, azaz a fent hivatkozott 8. § alkalmazása. Szóval ha a kormány valamivel az Országgyűléshez akar menni, akkor ezzel kell. Ellenkező esetben az a fura helyzet áll elő, hogy a veszélyhelyzet véget érhet, de a joghatásai fennmaradnak – erről írtam átfogóan az Index által visszautasított, végül az Azonnali által lehozott írásomban, próbálva felhívni a figyelmet a helyzet abszurditására. Csak érdekességképpen, az osztrák közszolgálati televízió a helyzet bemutatásához az én itt alkalmazott bankkártya/PIN-kód hasonlatomat használta fel…

Na most nekem az elejétől kezdve nem tetszik, ahogy ebben a témában a kormány kommunikál – ha valahol ennyire össze-vissza beszélnek, az nekem bűzlik, de nagyon. Ennél már csak az rosszabb, hogy az ellenzék mennyire nem csinál semmit (erre is utaltam a műsorban), illetve ahogy ők bántóan leegyszerűsítik a kormány által keltett problémákat, amivel véleményem szerint nagyon komolyan segítik azt. Utóbbi gondolatom a 24.hu-n Pető Péter ma megjelent nagyon jó írásában is vissza lett igazolva, örülök neki, hogy nem csak én látom így a dolgot. Annyiban vitatkoznék vele, hogy azért érdemes odanézni, hogy miért is olyan felszínes néha az a “nyugati kritika”, nyilván nem magától…

Felmerült még a kérdés, hogy a veszélyhelyzet esetleges visszavonásának milyen konkrét jogi hatásai lennének. Fő szabály szerint a kormány az Alaptörvény szerinti veszélyhelyzetben elfogadott rendeletei mindenképpen hatályukat kellene hogy veszítsék – ám épp itt kavar be a puccstörvény, amely szerint (lásd a fentebb írottakat) viszont ez nem egyértelmű, merthogy annak alapján az Országgyűlésnek külön azokat is vissza kell vonnia azzal, hogy a 8. § szerint kimondja a hatályvesztést, amennyiben az az által említett “megerősítés”-t törvényi erőre emelésként értelmezzük. Ahol még rosszabb a helyzet, azok a veszélyhelyzet alatt elfogadott törvények, amik mindenképpen hatályban maradnak, hiába “a koronavírus helyzet miatt” fogadta el azokat az Országgyűlés. Itt érdemes arra gondolni, hogy mi szükség volt a puccstörvénnyel a kormány korlátozás nélküli felhatalmazására, ha amúgy az Országgyűlés jól láthatóan vidáman tudott mindenféle törvényt elfogadni. Ahogy arra is, hogy mi szükség volt magának a veszélyhelyzetnek az (alaptörvény-ellenes) kihirdetésére, amikor egyetlenegy olyan, a járvánnyal szembeni fellépéshez szükséges intézkedésre nem került sor, amit ne lehetett volna az egészségügyi törvényben foglaltak alapján szabályosan végrehajtani. De ez már egy másik történet…

Fellegek a hazai önkormányzatiság egén – sajnos várható volt

Aggasztó, ám sajnálatosan megalapozott elemzés látott nemrég napvilágot a 24.hu oldalon, ami azt a kérdést járja körbe, hogy a kormány által előterjesztett, új törvényjavaslati agyrém milyen hatással lesz a magyarországi önkormányzatiságról. Érdemes elolvasni, itt érhető el:

https://24.hu/belfold/2020/05/15/semjen-onkormanyzatok-gazdasagi-ovezet/

Szívemhez mindig közel állt a téma, mert ugyan messze nem tartom magam önkormányzati szakembernek, de szeretem a történelmet és mindig is hittem abban, hogy az önkormányzatok a hatalommegosztás és a demokrácia alapintézményei. És ezt mindenki, beleértve a Fideszt is, nagyon jól tudja. Ha másért nem is, de azért biztosan, mert 2006 után konkrétan a túlélésüket köszönhetik annak. A híres-neves balatonőszödi beszéd utáni földcsuszamlás-szerű önkormányzati győzelem lehetővé tette a nem sokkal korábbi országgyűlési választásokon csúnyán elvert párt számára, hogy bázisokat alakítson ki magának, beleértve ebbe azt is, hogy az önkormányzati forrásokat önnönmaga túlélésére (is) fordíthassa. (Ennek lett amúgy az egyik tragikus eredménye, hogy a fideszes önkormányzatok nagy része 2007-2008 során svájci frank alapú kötvények kibocsátásával a feje búbjáig eladósodott, és 2010 után kormányzati mentőövvel lettek kisegítve, amiről jó eséllyel előre tudhattak. Ennek a kérdésnek a végiggondolását egyébként javaslom mindenki figyelmébe, amikor a devizahitelek a témájában a Fidesz megpróbálja osztani az igazságot.)

Élénken emlékszem rá, hogy ebben az időszakban az egyik, a nyilvánosság elé nagyon látványosan ki nem léptettett nagy vita az volt, hogy a kormányzat milyen mértékig avatkozhat bele az önkormányzatok pénzügyeibe (látván az alakuló gyakorlatot), amit végül az akkor ellenzéki Fidesz azzal a megelőző csapással zárt le, hogy egészen egyszerűen elkezdte az önkormányzatok függetlenségére leselkedő európaiatlan viselkedéssel vádolni az őszödi beszéd és a reformok körüli csetepatákba politikai értelemben amúgy is belerokkant kormányt, így végül az egész téma lekerült az asztalról. Fideszes ismerőseim akkoriban mondták nekem, hogy komolyan számítanak rá, hogy a “Gyurcsányék el akarják majd szedni a pénzüket”, de szerencsére az európai források egy jelentős része közvetlenül érkezik, alkotmányos többsége meg nincs. Az eredményt látjuk, 2010-re előállt egy csődközeli helyzet, amelynek kialakulásában alapvetően volt kormányzati felelősség is, de a helyi döntéshozók is nyakig benne voltak abban.

Emiatt a 2010-ben született alkotmányozó többséggel kapcsolatban nekem az egyik legkomolyabb aggodalmam rögtön az önkormányzatisággal kapcsolatban merült fel. Az Alaptörvény elfogadása előtti viták során nyilvánosan is szükségesnek láttam szót emelni az abban foglalt, az önkormányzati garanciák lebontására irányuló előírásokkal szemben. Napra pontosan kilenc évvel ezelőtt, 2011. május 17-én, a Magyar Szocialista Párt felkérésére a Velencei Bizottság előtt független szakértőként ismertettem a – többek között – ezzel kapcsolatos aggályaimat. A megbeszélés utáni interjú során is ezt tartottam fontosnak kiemelni (a videón 4:20-tól), már csak azért is, mert láthatóan a bizottságot is érdekelte:

Van az a mondás, hogy marhára utálom, amikor igazam van, hát ez most megint “bejött”… És nem véletlen, hogy erre akkor kerül sor, miután fájdalmas vereségeket szenvedett a kormány a 2019-es önkormányzati választásokon, viszont nagyon is átlátszó.

BVerfG v. CJEU?

Az Európai Bizottság elnöke is megszólalt a német Alkotmánybíróság korábban már bemutatott döntésével kapcsolatban. Itt elolvasható, elsőre nem tűnik ki belőle semmi extra (azon túl, hogy elfelejtette Strasbourgot, amelynek gyakorlata a Maastrichti szerződés óta az uniós jog elsődleges forrásai közé tartozik), ám az, hogy megemlíti a kötelezettségszegési eljárás megindításának lehetőségét, az azért felvet némi izgalmakat. Nevezetesen azt, hogy mivel a kötelezettségszegési eljárás lényeges eleme, hogy a Bizottság és az érintett tagállam vitájában végül az Európai Bíróság dönt (erről itt egy nemrégi írásom), egy ilyen eljárás lehetőséget biztosítana arra, hogy Luxembourg “visszaszóljon” Karlsruhénak.

Politikai értelemben kockázatos lenne von der Leyen részéről, mert a bírósági eljárásban lehetőség van arra, hogy a tagállamok is előadják, mit gondolnak a kérdésről (beavatkozóként) – márpedig egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet lenne ebben az alapvetően szakmai kérdésben tág teret engedni a populista hablatyolásnak. Jogi értelemben sem biztos, hogy sok értelme lenne amúgy, hiszen a német Alkotmánybíróság döntését semmilyen fórum nem írhatja felül otthon, de arra azért például biztosíthatna lehetőséget, hogy az Európai Bíróság mondjuk az uniós és a tagállami jog ilyen helyzetekre tekintettel való elhatárolása mellett iránymutatást adjon, hogy hogy kell eljárni, megelőzve ezzel a komolyabb legitimációs vagy egyéb válságot.

Meglátjuk, sor kerül-e erre. Addig is szórakoztasson minket a gondolat…

A német Alkotmánybíróság az Európai Központi Bankot érintő döntéséről – az EU “legitimációs válsága”?

Viszonylag hosszabban tudtunk beszélgetni a Klub Rádión a német Alkotmánybíróság nagy hírverést kapott döntéséről, amit az Európai Központi Bank államkötvény-vásárlásaival kapcsolatban hozott. A sajtóban megjelent egyes vélemények szerint ez az “EU legitimációs válságát” jelenti, amire nekem is volt egy, hmm, nem annyira szakmai jellegű gyors reakcióm.

Bocsánat, van amikor nem bírok magammal, különösen a bombasztikusság tud zavarni. Azért volt jó ez a beszélgetés a Klub Rádión, mert módot adott egy kicsit alaposabban körbejárni a kérdést. Persze, egyelőre nagyon sok probléma nyitott: mi lesz a döntés következménye, milyen politikai hatásokat fog gyakorolni, de úgy gondolom, hogy ez messze nem “legitimációs”, hanem legfeljebb egy politikai kommunikációs válság lesz, aminek persze része lesz, hogy egyes politikai aktorok megpróbálják majd azt tényleges legitimációs válsággá transzformálni, de ebben semmi újszerű nem lesz.

Csak ha a magyar tragikus rögvalóságot nézzük: miközben lehet amiatt aggódni, hogy e német alkotmánybírósági döntés “aláássa az uniós jog elsőbbségének elvét”, ezt a munkát itthon (Székely László akkori obudsman kollaborációjával) a hazai Alkotmánybíróság már a 22/2016. sz. határozatában nagyon nagy lelkesedéssel, sokkal átlátszóbb módon és jóval gyengébb szakmai színvonalon már rég megkezdte…

A teljes beszélgetés itt hallgatható meg.

A továbbiakban viszont tényleg érdemes lesz figyelni az ügy folytatását, már csak azért is, mert a monetáris unió, az Euro jövője szempontjából jelentős döntésekre jó eséllyel lesz valós befolyása.

Podcast a Kína elleni lehetséges jogi eljárásról, és pár szó a Missouriban benyújtott kártérítési keresetről

Tegnap jelent meg az a podcast felvétel, amit a Válasz Online készített, amiben azt próbáltuk meg körüljárni, hogy van-e jogi lehetőség arra, hogy a koronavírus-válság miatt Kínával szemben valamiféle jogi eljárásra kerüljön sor. A beszélgetés során alapvetően a nemzetközi jog rendelkezésre álló eszközeit igyekeztem bemutatni, kicsit részletesebben azt, hogy a Nemzetközi Bíróság előtt lehetne-e államközi perrel próbálkozni, Salát Gergely pedig a kérdés politikai aspektusaival foglalkozott, Ablonczy Bálint és Stumpf András kérdései mentén.

A beszélgetés jogi része alapvetően megmaradt az államközi viták és a közjog szintjén, pedig kitérhettünk volna a magánjogi, akár Kínán belüli kártérítési perek lehetőségére is, de végül ezek említés szintjén maradtak. Persze ilyenkor az történik, ami ilyenkor történni szokott: a beszélgetes felvételének másnapján számolt be a sajtó arról, hogy Missouriban az államügyész kártérítési pert indít Kína ellen egy szövetségi bíróságon.

Pár szóban érdemes elsőként ezt a konstellációt megmagyarázni. Ez első blikkre olyan, mintha Polt Péter fordulna Kína ellen a luxembourgi Európai Unió Bírósága előtt. Miért nem a saját, Missouri állam valamelyik bíróságánál? Mert Missouri állam nem szuverén, és a szövetségi jog (ami nálunk az uniós jog) ad – az is csupán szűk, elméleti – lehetőséget arra, hogy másik államot perbe lehessen szorítani. Plusz, érdemes előre megjegyezni, hogy még ha sikerül is, plusz nyerni is sikerül, a végrehajtás kérdése ilyenkor mindig problémás, hiszen egy államra nem lehet csak úgy ráküldeni a végrehajtót.

A keresetlevél itt tekinthető meg.

Bár maga az állam, Kína természetesen szuverén entitás, eképpen pedig az ellene indított perek lehetőségét a nemzetközi jog egyik alapintézményének minősülő állami immunitás fő szabály szerint kizárja (ahogy erre maga a keresetlevél is utal), a kínai kommunista párt, a wuhani intézet, nem azok, ezért is kerülhettek be alperesként ők is a dokumentumba. Ehhez képest a keresetlevél elsődlegesen arra az amerikai jogi megoldásra céloz, amely szerint idegen szuverének néhány esetben, kivételesen nem hivatkozhatnak az állami immunitásra. Ilyenek lehetnek, amennyiben az adott szuverén az Egyesült Államok területén gazdasági, kereskedelmi cselekményeket hajt végre (ez a megoldás ismerős lehet azoknak, akik emlékeznek még a Magyarország New York állammal szemben fennálló állítólagos adótartozásaival kapcsolatos vitákra, amelyek természetesen nem múltak el itthoni korrupciós vádak nélkül), vagy bűncselekményt. Hasonlóan lehetséges az állami immunitás megkerülése, ha az állam tevékenysége nemzetközi bűncselekményt vagy egyéb súlyos nemzetközi jogsértést valósít meg (ez azok számára villanthat be gondolatokat, akik még emlékeznek a MÁV majd egyes magyarországi bankok ellen e jogszabályi lehetőség alapján indított perekre, ahol az állami jogfosztó cselekményt próbálták meg a pert indító felperesek magáncselekménnyé alakítani, sikertelenül). Ezekre próbál építkezni a keresetlevél, véleményem szerint igen gyenge színvonalon.

Az ügy érdemét tekintve a felperes állam a közrend megbontása, fokozottan veszélyes tevékenységgel kapcsolatos kötelezettségszegés, a vírusról való figyelmeztetés elmulasztása, illetve a hatékony személyes védőeszközök visszatartása miatt kéri a bíróságtól, hogy állapítsa meg az alperesként megjelöltek felelősségét, de nem jelöl meg konkrét kártérítési összeget. Jogi érvelése leginkább néhány amerikai szövetségi jogszabályhely és helyi precedens felsorolására szorítkozik, a nemzetközi joggal kapcsolatos elemei minősíthetetlenek, konkrétan egyetlenegy nemzetközi jogi forrást jelöl meg, az is a teljes kontextusa nélkül irreleváns.

Ez sokkal inkább egy politikai pamflet, semmint komolyan vehető bírósági beadvány. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy lesz rajta némi tipródás, mielőtt igen jó eséllyel kidobják (az állami immunitásra való érveléssel, ami kizárja a bírói utat, arra építve, hogy akármi történt, állami szabályozással történt, ami szuverén cselekmény), és addig is jó eséllyel sokat hallunk még róla. Egyszerűen azért, mert a jelen kiélezett politikai helyzet szereti az ilyen lépéseket, a politikai aktorok meg szeretik úgy feltüntetni magukat, mint akik mindent megtesznek – hogy aztán jól rákenjék a felelősséget a munkáját tisztességgel végző bírókra, valami szakmaiatlan, ám sokak számára könnyen feldolgozható zöldségmondás kíséretében. Ismerjük az ilyet itthonról is, elég jól…

Újabb szakmai állásfoglalás a kihirdetett veszélyhelyzet alaptörvény-ellenessége mellett

Remélem, a szerző nem kap majd ugyanolyan mocskolódást az Alapjogokért Központ nevű közpénzszivattyú propagandaintézmény vezetőjétől, mint én. 😀

Alkotmány és jogállamiság

Egy ma közzétett, az MTA Jogtudományi Intézet kutatója, Szente Zoltán által jegyzett tanulmány is a kihirdetett veszélyhelyzet alaptörvény-ellenessége mellett foglal állást.

Emellett kitér az írás az alaptörvény-ellenesség következményeire, az ún. felhatalmazási törvény visszásságaira, és néhány kapcsolódó témára.

View original post

Újabb bizonyítékok szíriai vegyifegyver-használatra

Nemzetközi jog

Az ENSZ honlapjának beszámolója szerint az OPCW (a nemzetközi vegyifegyver-tilalmi egyezmény ellenőrző testülete) jelentést tett közzé, ami amellett szóló bizonyítékokat tartalmaz, hogy 2017 március végén a szír kormányzati erők vetettek be szarin és klórgáz tartalmú bombákat civil objektumok ellen.

A vegyifegyverek alkalmazása az ENSZ keretében 1993-ban elfogadott vegyifegyver-tilalmi egyezmény alapján tilos, az egyezményhez Szíria is csatlakozott, igaz, igen későn, 2013 őszén. Az államról már addig is széles körben ismert volt, hogy jelentős vegyifegyver-készletekkel rendelkezik, ami miatt különös aggodalommal figyelte mindenki a 2011 óta zajló polgárháborút. Annak során az összeütköző felek többször és kölcsönösen is vádolták egymást vegyifegyver alkalmazásával, amely vádaskodásban természetesen azok külpolitikai szövetségesei is részt vettek.

Az OPCW e támadásokkal kapcsolatos vizsgálatait sokáig a tényállások felderítése érdekében végezte, egy ENSZ-szel közös vizsgálati mechanizmust is létrehozott az ENSZ BT határozata alapján, de ennek megújítása 2017-ben orosz vétó miatt elmaradt. A mostani jelentést a 2019-ben létrehozott vizsgálati és azonosítási csoportja

View original post 77 további szó

Dühös vagyok – Kim Lane Scheppele tévedése

És kivételesen nem a kormányra.

És nem az a baj, hogy Kim Lane Scheppele téved. Van ilyen. A baj, hogy a tévedése iszonyatos károkat okoz az ellenzéki kritikáknak a puccstörvénnyel, valamint az egész jelenleg előállt alkotmányos helyzettel kapcsolatban. Nemrégen a Klub Rádióban tett nyilatkozata igen nagyot ment a különböző kormánykritikus felületeken, lásd például:

http://huppa.hu/ugy-tunik-kim-lane-scheppele-jobban-ismeri-az-alkotmanyt-mint-az-ellenzek/

Az a baj az itt tett állításokkal, hogy egész egyszerűen arról tanúskodnak, hogy az illető egész egyszerűen nem érti az Alaptörvény különleges jogrendi rendelkezéseinek rendszerét.

Mi a gond pontosan? Az, hogy a hivatkozott 48. cikk a háborús helyzetekben alkalmazandó, nem pedig veszélyhelyzetben. Azaz az általa felhívott jogszabályhely itt egészen egyszerűen nem releváns. A magyar alkotmányos átalakulás történelmi aspektusait kíválóan ismerő professzor asszony tévedésének oka pedig a figyelmetlenségen túlmenően nyilvánvalóan az, hogy – ahogy arra én is korábban utaltam – a magyar alaptörvény a különleges jogrendi helyzetek tekintetében példa nélküli módon részletező szabályozást tartalmaz, nem magyar, az alaptörvény struktúrájában nem elmélyedt jogász számára hihetetlenül is részletezőt, és így első ránézésre fel sem tűnik neki, hogy különböző különleges jogrendi helyzetek léteznek.

Nem maga a tévedés az igazi baj, bár joggal merül fel, hogy miért akar megszólalni az új alkotmányról valaki, aki ilyen szinten nem mélyült el abban. Vagy óvatosabban kellene nyilatkoznia, különben többet árt, mint használ. Különösen, ha véleménye ennyi helyre jut el, és válik hivatkozási ponttá. Nem egyszerűen szakmai szempontból dühítő, hogy hány helyről jön vissza egy ilyen szintű tévedés – hanem elsősorban azért, mert a kormánypropaganda csahosai és a vargajuditok külön köszönik szépen az ilyen megszólalásokat, amiket kb. két másodperc alatt tesznek például az európai politikai partnerek előtt nevetségessé, és hiteltelenítik rajtuk keresztül szinte az összes ellenzéki kritikát.