Tegnap jelent meg a Magyar Hang “Reptér” című podcast-felvétele, amiben arról beszélgettünk, hogy mit is jelent, ha egy állam Jeruzsálemet “ismeri el” Izrael fővárosaként, és ennek jeleként oda költözteti a nagykövetségét Tel-Avivból? Mi történne, ha oda költözne a magyar nagykövetség is, sért-e ezzel valamiféle közös uniós álláspontot? Van-e arra nemzetközi jogi lehetőség, hogy a palesztinok elérjék azt, hogy az Egyesült Államokat kötelezzék diplomáciai képviseletük elköltöztetésére onnan?
Mindezeket és még sok más csatlakozó kérdést jártunk körül Balogh Rolanddal, a Magyar Hang külpolitikai újságírójával egy kifejezetten jól sikerült, tartalmas beszélgetés során.
Ha valakit érdekel a kérdés tágabb történelmi-jogi-politikai kontextusa, akkor még 2018 végén tartottam erről a kérdésről egy hosszabb előadást, ami lefedte azokat is, ennek videofelvétele két részben megtekinthető:
Pénteken a Nemzetközi Büntetőbíróság pénteken kiadta az első letartóztatási parancsait az Ukrajna területén zajló háborúval kapcsolatban. Azok címzettjei Vlagyimir Putyin orosz elnök, valamint a hivatalában dolgozó orosz gyermekjogi ombudsman, Marija Lvov-Belova. Összefoglalóan adnék most információkat erről a kérdésről, felhasználva ahhoz az elmúlt néhány nap médiamegjelenéseit is.
A hágai székhelyű bírói fórum eljárásának jogalapját, az azzal kapcsolatos fontosabb információkat már leírtam itt, illetve elmondtam itt (0:41-től), azokat itt most nem ismétlem meg. A kiadott parancsról az ATV híradójának nyilatkoztam másnap:
Érdekes módon, a letartóztatási parancs alapjául szolgáló vád a rengeteg, az elmúlt hónapban megfogalmazott állításhoz képest elég specifikus. Miközben az utóbbi időszakban folyamatosan fogalmazódtak meg vádak nagyon sokféle nemzetközi jogsértéssel és lehetséges bűncselekménnyel kapcsolatban, a bíróság most csak a konfliktus során elhurcolt ukrán gyerekekkel kapcsolatos háborús bűncselekmény tekintetében emelt vádat. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az elmúlt hónapok során ebben a kérdésben sikerült kellő bizonyítékmennyiséget összegyűjteni, tehát várhatóan lesznek még később vádemelések más cselekményekkel összefüggésben is. Azt is érdemes lehet halkan megjegyezni, hogy a vád tárgyává tett cselekmény az ügyészi álláspont szerint háborús bűncselekménynek minősül, de könnyen valósíthat meg népirtást is, ahogy erre egy későbbi interjúban Hoffmann Tamás is felhívta a figyelmet.
Azt mindenképpen hozzátenném, hogy e bűncselekmény különleges jellege indokolja a gyermekjogi biztos asszony megjelölését is, ám annak a későbbiekben lehet akár politikai-taktikai oka is, csúnyán megfogalmazva, kell egy olyan figura is a képbe, akit akár feláldozhatónak is ítélhet az orosz oldal, ha úgy alakul…
Mit jelent egy ilyen letartóztatási parancs a gyakorlatban?
A letartóztatási parancs egyetlen – viszont jelentős – kötelezettséget ró azok az országokra, amelyek részei a Nemzetközi Büntetőbíróság rendszerének, akik megerősítették annak alapító szerződését: ha arra lehetőségük nyílik, kötelesek a bíróság letartóztatási parancsa által érintett személy(eke)t lefogni és átadni a bíróságnak, azaz Putyin elnök és Lvov-Belova jobban teszi, ha nem lép ilyen államok területére.
Persze, a helyzet nem mindig vegytiszta, a bíróság tevékenysége régóta vált ki vitákat, adott esetben ellenállást, most is elég vad dolgok is megjelentek, elég talán a Medvegyev-féle rakétatámadás belebegtetésére gondolni. Annyit érdemes rögzíteni, hogy ha nem is ennyire élesen, de azért az sajnos bevett dolog, hogy a bíróság intézkedésével érintett, vagy attól tartó államok valamiféle ellenintézkedéseket jelentenek be, vagy fenyegetőznek például a bíróság elhagyásával. Erről a témáról még 2017-ben írtam egy tanulmányt a prágai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének, amiben már akkor kitértem a bíróságról való orosz kivonulásra is, amire épp a korábban már említett ukrán alávetési nyilatkozat miatt került sor. Később, 2020-ban hosszasan beszéltem az HBC-n fenntartott podcast-csatornámon a Trump-adminisztrációnak a bíróság elleni fellépéséről, miután az bejelentette, hogy az Afganisztán területén elkövetett lehetséges bűncselekmények miatt fog vizsgálatokat folytatni. És ha már mosolygunk az orosz rakétán, érdemes lehet emlékeztetni, hogy húsz éve az Egyesült Államokban konkrétan törvényt fogadott el a Kongresszus, amiben felhatalmazta a mindenkori elnököt arra, hogy akár fegyveres erőt is alkalmazzon annak érdekében, hogy kiszabadítson a Nemzetközi Büntetőbíróság elé került amerikai állampolgárt.
Mindezekről beszéltünk hétfő este az ATV Egyenes beszéd c. műsorában is:
Mi a helyzet Magyarországgal?
Magyarország még az elsők között írta alá, majd erősítette meg a Római statútumot, így annak előírásai ránk kötelezőek, és ugyanazok a fent leírt kötelezettségek terhelnek minket, mint a többi részes államot. Természetesen nem tudjuk előre, hogy Oroszország, illetve Putyin elnök hová tervez utazni (a leginkább valószínű következő úticél a BRICS-országok dél-afrikai csúcstalálkozója lesz), de Magyarország – ahogy arra utaltam a fenti interjúban is – kellemetlen helyzetben találhatja magát, ha valamiért felkerül az úticélok listájára. Könnyen alakulhat ki ugyanis szakítópróba-jellegű helyzet, amiben Oroszország és Putyin válaszút elé állítja Magyarországot és Orbán Viktort: teljesíti-e vagy megpróbálja-e teljesíteni e kötelezettségét, vagy vállalja-e a jogsértést. (Érdeklődve várom, mi lesz Dél-Afrikában, ugyanis az az állam részes a büntetőbíróság statútumában…)
Ez már csak azért is kellemetlen, mert a jogsértés lehetősége nálunk sajnos szándék nélkül is fennáll. Felmerült egy régóta fennálló gyakorlati probléma, amire a letartóztatási parancs kiadása utáni napon Varga Réka hívta fel a figyelmet a médiában, aminek lényege, hogy a mai napig nincs kihirdetve és megfelelően átültetve a magyar jogba a bíróságot létrehozó nemzetközi szerződés, ami kérdésessé teszi annak gyakorlati alkalmazhatóságát. Ez egy valós, 2001 óta létező, szakmai körökben jól ismert probléma, amit már többször jártunk körbe különböző szakmai fórumokon, sajnos nem sok gyakorlati eredménnyel, e kérdésben a megfogalmazott kritikáink és észrevételeink az elmúlt húsz évben folyamatosan lepattantak minden kormányról és releváns döntéshozóról. Erre is kitértünk a Klubrádiónak a témában adott hétfői reggeli interjúban, majd este, a fenti Egyenes beszéd műsorban.
Akit a részletek is érdekelnek, még 2011-ben írtam erről egy tanulmányt, amikor még nem lehetett tudni, hogy az új Alaptörvény, majd minden létező kapcsolódó jogszabály újraírása milyen hatással lesz az akkor már tíz éve fennálló problémára, csak remélni lehetett, hogy segít rajta. Nem segített. Hiába született új büntető törvénykönyv, új büntető eljárási törvény stb., a probléma továbbra is megoldatlan. 2018 októberében a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetben, majd 2021 júniusában a Leideni Egyetemen tartott nemzetközi kutatói konferencián beszéltem a témáról. Érdekességképpen ajánlom még az MTA konferenciáról Prof. Kovács Péter, a Nemzetközi Büntetőbíróság magyar bírójának előadását, amit utána írásos formában közzé is tett, ami ad némi betekintést a kialakult helyzet okairól.
Természetesen folyamatosan figyeljük a további eseményeket.
Amióta az év elején kirobbant a hír, hogy a Tanács az Európai Bizottság javaslatára befagyasztja az Erasmus+ és a Horizont Európa programok finanszírozását azokon az egyetemeken és egyéb intézményeken, amelyeket a kormány az elmúlt időszakban ún. “közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok” irányítása alá szervezett ki a kormány, folyamatosan megy a kommunikációs háború a kormány és a… majdnem azt mondtam, hogy az ellenzék, de igazából a kormány és a valóság között. A mai hír, miszerint „a politikusok hajlandóak visszalépni”, várhatóan nem fog nagy változást okozni. Lássunk kicsit tisztábban!
Orbán Viktor a brüsszeli döntés után pár nappal azzal reagált arra, hogy “hogy politikusok ülnek egy egyetem kuratóriumában, Nyugat-Európában egy általános gyakorlat, semmi rendkívüli nincs benne”, amit rögtön elkezdett ismételgetni a kormánypárti propagandamédia. Rögzítsük gyorsan az elején: a Bizottságnak, akármit is állít a kormány, és az általa kitartott propagandisták, nem azzal van gondja, hogy politikusok, kormányzati emberek is részt vesznek az egyetemek ellenőrzésében. Ez a hazug duma csak arra jó, hogy a kedvenc kommunikációs játékot játszhassák: kettős mércére hivatkozhassanak, erőltessék a szokásos sérelmi politizálást, amire oly vevők a tudatlan, tájékozatlan hír- és politikafogyasztók. Megkockáztatom, a Bizottságnak még azzal sincs komoly gondja, hogy ezekben a zavaros testületekben milliós juttatásokat vesznek fel a kormány aktorai és nyaloncai, bármi ellenszolgáltatás, az adott intézmény működéséhez való bármiféle érdemi hozzájárulás nélkül.
Akkor viszont mivel van gondja? Miért látja ebben az uniós pénzek ellopásának veszélyét, ha egyszer állítólag ez a nyugati állami egyetemeken is bevett gyakorlatnak számít?
A válasz nagyon egyszerű: a Bizottság az uniós források elköltésének jogszerűségét azért látja veszélyben Magyarországon azzal, hogy kormányzati politikusok ülnek a kuratóriumokban, mert ezek a kuratóriumok nagyon sok különbséget mutatnak a nyugati egyetemi “társaikhoz” képest. E különbségek miatt pedig ezek a kormányközeli döntéshozók a kormány által kialakított szabályok szerint döntő, zavartalan és megkerülhetetlen befolyással bírnak az adott egyetemre, kutatóintézetre érkező uniós források elköltésére, ami a korrupció melegágya.
Hogy ez világos legyen, vegyük számba, hogy a kormány által példaként hangoztatott nyugat-európai állami egyetemeken működő modell milyen pontokon különbözik a magyar kormány által bevezetett borzalomtól:
A magyar rendszerben ezek a kuratóriumok rendkívül széles jogköröket kaptak az egyetemek fölött, lényegében azok tulajdonosaivá váltak. Állami vagyonból keletkezett magánvagyon. Máshol ilyen formát nem látunk. Ez a kvázi-tulajdonosi pozíció egészen más, mint a nyugat-európai gyakorlat, ahol az ilyen testületek maximum jóváhagyhatják vagy elutasíthatják az egyetem döntéseit, megfelelő indok megléte esetén.
Míg nálunk ezek a kuratóriumok tényleges döntési jogot, irányítási lehetőséget kapnak az egyetemek felett, a nyugati egyetemeken az egyetemek szenátusai megtartják a tényleges döntéshozó szerepet, beleértve abba az ellenőrzési jogot maguknak a kuratóriumoknak a működése felett is. Azokon a nyugati egyetemeken pedig, ahol van egy-két politikus, ők egy nagyobb testület tagjai között foglalnak helyet, azaz a döntéshozatalban nincs befolyásoló jelentőségük.
A magyar rendszerben a kuratóriumok tagjai a kormány kinevezettjei, a legtöbb nyugati egyetemen az egyetemi szenátusoknak is van beleszólásuk a személyi összetétel kérdéseibe.
A nyugati egyetemek kuratóriumaiban a tagság általában időhöz kötött, nálunk viszont élethosszig tart, aminek semmi észszerű indoka nincs. Az lenne teljesen logikus, ha egy, a politikai szféra által kinevezett tagot ugyanaz el is távolíthatna bármikor (arról nem is beszélve, hogy a politikai kinevezéseknek illenék konszenzusosnak lenniük, ahogy jobb helyeken szokás ebben a kérdésben), de az teljesen abszurd, hogy a kormány pillanatnyi (kegyúri) döntése élethosszig tartó kinevezést jelent a közvagyon terhére.
Ráadásul a kuratóriumi tagság a legtöbb nyugati egyetem esetében a politikusoknál nem valamiféle kegyadomány a rendszert felrajzoló miniszterelnöktől, hanem az adott politikus által választások eredményeképpen betöltött pozícióhoz kötődik és értelemszerűen addig is tart.
Azt már mondani sem merem, hogy nem jellemző, hogy a kuratóriumi tagságot az adott állam átlagfizetésének tízszeresének megfelelő összeggel honorálná bárki is a tagságot betöltő személy számára. Egy ilyen tagság ott nem jutalom, kegyadomány, hanem általában felelősséggel járó, a közösség érdekében végzett feladat.
Ezek a pontok teljesen világossá teszik, hogy mi a probléma. És legyünk őszinték: ezen nem fog segíteni, hogy most a kegyúri döntéssel kinevezett arcok kegyúri érdekből lemondanak esetleg a kinevezésükről. A problémát nem fogja megoldani, és ha van egy kis esze, az Európai Bizottság sem fogja elfogadni, azzal ugyanis jó eséllyel csak életben tartaná a kormány “kettős mércét” emlegető hazugságát.
A rendszert magát kell megszüntetni, úgy ahogy van, vagy legalábbis tisztességessé alakítani.
A tegnapi közlönyből megtudhattuk, hogy a kormány meghosszabbította a “háborús veszélyhelyzet” című jogi monstrum hatályát. A jogállamiság nagyobb dicsőségére, ami már a 2015 óta folyamatosan tartó “migrációs válsághelyzet”-tel nagyon szép formát vett, majd 2020-ban a pandémiás helyzet alaptörvény-ellenes veszélyhelyzetesítésével nyíltan is ki lett kukázva, majd az Alaptörvény kilencedik módosításával még be is lett ismerve, szóval egyvalami biztos, az ország új állam- illetve kormányformát nyert magának. Ha már kormányozni nem sikerül, legalább veszélyeket rajzolgassunk a falra, hadd rettegjenek az emberek.
Szakmai értelemben azért az valahol vicces, hogy miközben itthon nagy dérdúrral bejelentik ezeket a veszélyhelyzeteket, aminek eredményeképpen a jogállamiság legnagyobb dicsőségére a legfőbb szabályozó eszközzé lassan tényleg az istenkirálysági szempillarebegtetés válik (és mindenféle marhaságokat találnak ki azokkal, amiknek jó eséllyel amúgy semmi hatásuk a válságra, rosszabb esetben rontanak a helyzeten, lásd ársapkák), addig úgy tűnik, hogy elfelejtik, hogy mindezt egy vagy több derogáció formájában jelezni kéne pl. az Európa Tanács felé, hogy az európai emberi jogi egyezmény alkalmazása során figyelembe lehessen venni a “nemzet létét fenyegető” veszélyt.
Vagy nem elfelejtik, hanem nem szeretnék, hogy pl. a strasbourgi bíróság rögtön a képükbe röhögjön emiatt. Így majd csak később fog. Addig meg Varga Judit még turnézgathat azzal, hogy ő nem is tudja, mi is az a jogállamiság, szóval nincs is.
Tegnap megjelent az Élet és Irodalom aktuális száma, amiben írtam egy elemzést a Lengyelországban becsapódott rakéták miatt kialakult helyzetről. Kitértem arra, hogy milyen esetben milyen lehetőségekkel lehet számolni, szem előtt tartva, hogy a NATO-tagság okán milyen esetleges érintettsége lehet Magyarországnak is.
Szerencsére azt láthatjuk, hogy azóta a helyzetet sikerült némileg lehűteni, tehát a konfliktus nem eszkalálódott tovább.
Az írást az ÉS honlapján előfizetéssel vagy egy rövid reklám után online is el lehet olvasni.
A Politico ma kiadott, uniós kérdésekkel foglalkozó hírlevele számolt be róla, hogy az Európai Parlament visszavonta az Európai Bizottság ellen az Európai Bírósághoz benyújtott keresetét, amivel arra próbálta rákényszeríteni a Bizottságot, hogy az Európai Tanács által megállapított idő előtt alkalmazza Magyarországgal szemben az új, kondicionalitási (“jogállamisági”) eljárást.
Ebben igazából semmi meglepő nincs. Már akkor, tavaly júniusban nagyon világosan megírtam, hogy ez lesz, mind a kérdés jogi, mind pedig politikai oldalának elemzése után. A lényeg ez volt:
Szóval az Európai Parlament részéről ez a lépés semmilyen konkrét eredménnyel nem kecsegtet, politikai kommunikációs célokat viszont remekül szolgál. Tudja ezt jól persze mindenki, szóval arra nem érdemes számítani, hogy érdemben bármi is megváltozik majd tőle.
Tehát egészen egyszerűen szükségtelenné vált az eljárás, ha tovább bent tartották volna, azt is kockáztatták volna, hogy a bíróság jogilag kapufásnak találja (amit szintén leírtam, hogy miért). Na, az lett volna az igazán nagy baj, bár szerintem így is teljesen értelmetlen – és az időközben lement itthoni választási eredmények ismeretében kifejezetten káros – habverést csinált az Európai Parlament a témának, ami sajnos csak arra volt jó, hogy az Orbán-kormány itthon, belpolitikai fogyasztásra alkalmas, hazug narratívát tudott építeni belőle.
Mindegy, felejtsük el. Talán egyszer sikerül majd megérteni végre…
A kondicionalitási eljárással kapcsolatos korábbi bejegyzések és egyéb információk annak akta-oldalán találhatók.
Valamivel több mint két hete tartottam egy online előadást az orosz-ukrán konfliktus nemzetközi jogi kérdéseiről a Tomori Pál Főiskola szakkollégiumának szervezésében, ennek szerkesztett változata a YouTube-on mostantól elérhető.
Figyelem, szakmai tartalom, politika/közélet csak nyomokban van benne, talán a végén, az uniós szankcióknál, ott meg ugye külön érdekességet ad neki a tegnapi éjjeli megállapodás az Európai Tanácsban, amiről valamikor lesz egy külön poszt is…
Miután a bejelentések szerint ma élesedik Magyarország ellen az új típusú “jogállamisági” eljárás, megelőzendő a kérdéseket, újra érdemes elolvasni, amit még 2021 végén írtam róla, amikor a főtanácsnoki állásfoglalás után (számomra) nyilvánvaló lett, hogy ez az eljárás mindenképpen meg fog születni, és bizony alkalmazni is fogják majd.
Akkor röviden leírtam, hogy hogy néz ki maga az eljárás, milyen lépésekből áll, melyik uniós intézmény mit csinál benne, és hogy kb. mi várható, kb. milyen időzítésekkel. Ezek alapján lehet nagyjából következtetni az eljárás folyamának menetére, fenntartva, hogy miután ez egy vadonatúj eljárás, irányadó gyakorlat nincs, ellenben ami van, az rengeteg vélemény, beleszólás és magamutogatás (különösen az eljárás során csupán marginális szerepet játszó Európai Parlament és annak egyes képviselői részéről).
Eddig azóta nagyjából minden bejött, amit írtam akkor.
(Kivéve, hogy ez lehet, hogy már egy új kormány problémája lesz, na ezt most hagyjuk, erre majd még visszatérünk, eddig nem sok kedvem volt beszállni az ellenzék csúnya vereségével kapcsolatos blame game-be, de miután ennek ellenére, és annak ellenére, hogy az elmúlt négy évben semmilyen politikai projektet nem csináltam, már több helyről érezte szükségét több megélhetési figura, hogy valamiért belém szálljon… Hát jó, akkor majd sort kerítünk arra is.)
Korábbi bejegyzések a kondicionalitási eljárás témájában:
A végzés rendelkező része önmagában nem tartalmaz semmi meglepőt. Anélkül, hogy a bíróság állást foglalt volna a felperesi kérelemben foglaltak megalapozottságáról, azt mondta ki, hogy prima facie van joghatósága, Oroszország köteles azonnal felfüggeszteni katonai műveleteit, valamint mind a két fél köteles tartózkodni a helyzet további eszkalálásától. Ahogy a február 27-i bejegyzésemben írtam, “a kialakult helyzetben most elfogad ideiglenes intézkedéseket, amiben felszólítja mind a két felet az erőszakos cselekmények felfüggesztésére, de ez a maximum”, kb. ez teljesült is, minden más, ezen túlmutató ukrán kérést elutasított. Ennek megfelelően az ukrán elnök “teljes győzelmet” hirdető Twitter-bejegyzése kicsit túlzónak tűnhet, de hát na, politikai kommunikáció…
Ami még kiderül a közzétett végzésből, hogy az időközben előterjesztett orosz érvek ugyanarra lőttek, amire még akkor utaltam: a bíróságnak nincs joghatósága az erő alkalmazásának vizsgálatára, csak a népirtás elleni egyezmény sérelmének vizsgálatára, és mivel Oroszország az erőt a jelen helyzetben nem a népirtás elleni egyezmény, hanem a szokásjog és az ENSZ Alapokmány 51. cikke alapján (azaz önvédelemből) alkalmazza, azzal a bíróságnak nincs joghatósága foglalkozni. Ezt a bíróság végül azzal a megoldással szerelte le, hogy bár most nem tud és nem is szándékozik állást foglalni a vita érdemében, a nemzetközi jog kötelezően írja elő a viták békés rendezésének kötelezettségét, ennek megfelelően meghozhatta ezeket az intézkedéseket.
Fontos újra kiemelni, hogy ez még nem az ítélet a peres eljárásban. Arra még hónapokat, adott esetben akár éveket is kell várnunk.
További bejegyzések az orosz-ukrán konfliktus Nemzetközi Bíróság előtti “frontjáról”:
Valamivel több mint két hete tartottam egy online előadást az orosz-ukrán konfliktus nemzetközi jogi kérdéseiről a Tomori Pál Főiskola szakkollégiumának szervezésében, ennek szerkesztett változata a…
A mai napon megszületett a Nemzetközi Bíróság (International Court of Justice – ICJ) végzése azokról az ideiglenes intézkedésekről, amelyeket az Ukrajna által megindított peres eljárásban…
Az orosz agresszió eredményeképpen, annak kezdetétől egyre élesebben kerül elő az alkalmazható szankciók kérdése. Több helyen, többször nyilatkoztam erről a válság kezdete óta, így például…
Tegnap került sor az első meghallgatásra az Ukrajna által Oroszország ellen a Nemzetközi Bíróság előtt indított perben, amelynek tárgya az ukrán álláspont és érvek ismertetése…
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
A háború során elkövetett hadijog-sértések, háborús bűncselekmények és az azokért való felelősségre vonás kérdése egyre inkább az érdeklődés homlokterébe kerül. Az elmúlt napokban többször, több helyen is beszéltem ennek körvonalairól, így a Klubrádión, a Spirit FM-en, a legalaposabban talán ma délután két biztonságpolitikai szakértő “között”.
A legtöbbször a “másik hágai bíróság”, az 1998-ban létrehozott, 2002 óta működő Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának a lehetősége merült fel (amit ugye nem keverünk össze az államközi vitákat tárgyaló Nemzetközi Bírósággal), ezt járjuk körbe most.
Mivel a Nemzetközi Büntetőbíróságot létrehozó egyezménynek (az ún. Római Statútumnak) Oroszország és Ukrajna nem részese (bár annak elfogadása után, még 2000-ben mindkettő aláírta azt), ahhoz, hogy a bíróság eljárhasson, valamilyen extra kapcsolóra van szükség. Ilyen lehet, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa a kialakult helyzetet a Nemzetközi Büntetőbíróság hatáskörébe utalja, amihez persze szükség van a Tanácsban az oroszok beleegyezésére, vagy legalábbis tartózkodására. Ám borítékolható, hogy élnének vétójogukkal, ahogy akkor is tették akkor, amikor az MH17 tragédiája miatti felelősség megállapítására próbált a BT egy külön törvényszéket felállítani. Egyebekben én nem tartom jó gyakorlatnak ezt a megoldást, az eddigi összes alkalmazása kudarcos élményt jelentett, ahogy erről korábban már több publikációban is írtam.
Ugyanakkor ebben a helyzetben erre nincs szükség, ugyanis Ukrajna még 2014 és 2015 során tett, a Statútum által megkövetelt egyoldalú nyilatkozataival alávetette magát a bíróság joghatóságának (ami alapján annak ügyészi hivatala már azóta előzetes vizsgálatokat folytat, és ami miatt 2016 során Oroszország bejelentette, hogy vissza is lép a bíróságtól, azaz a ratifikációs folyamat befejezése helyett visszavonja az aláírását), ami azt jelenti, hogy az államterületén esett minden háborús bűncselekményt kivizsgálhat és büntethet, függetlenül az elkövető hovatartozásától. Ennek megfelelően a bíróság ügyésze már bejelentette, hogy az előzetes vizsgálatok után szándékában áll tényleges, vádemelésekhez vezethető nyomozások megindítása. Mondanom sem kell, bármilyen orosz együttműködés a Putyin-rezsim fennállása alatt nem garantált, de így a jelenlegi jogi környezetben BT-határozat nélkül is adott a lehetőség, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárjon.
Itt hadd jelezzem a műkedvelők számára, hogy ekkor itt előállt egy érdekes csavar a történetben, amire első pillanatban kicsit rácsodálkoztam. A nyilatkozatában ugyanis az ügyész azt kérte a már részes államoktól, hogy azok utalják az ukrajnai helyzetet a Statútum 14. cikke alapján a bírósághoz, miközben a 15. cikk alapján saját jogon is megindíthatja a nyomozásokat, majd emelhet vádakat (a korábbi, Ukrajna által tett alávetési nyilatkozatokból fakadóan). Erre reakcióként viszonylag gyorsan több állam (köztük Magyarország is) ezt megtette, de számomra ez zavaros volt – mi szükség volt erre?
A logikus következtetés az, hogy az ügyész ezzel ki akarja kerülni a bírósági előtárgyalást, amire a 15. cikk alkalmazása esetén szükség van – ugyanis amennyiben az ügyész saját kezdeményezésére indít nyomozást, ahhoz a bíróság engedélyére van szükség. A 14. cikk alkalmazása, azaz részes államok utalása esetében erre nincsen szükség, olyankor rögtön indulhatnak a vizsgálatok, vádemelések. Valószínűleg ezzel az a cél, hogy időt lehessen nyerni, hogy rögtön nyomás alá lehessen helyezni az orosz felet. (Amúgy csak érdekesség: az USA egyik legkomolyabb kritikája az ICC-vel kapcsolatban a kezdetektől az volt, hogy az ügyészt hogyan lehet korlátozni, ha túl akarja lépni a hatáskörét. Erre volt válasz, hogy hát ott a pre-trial. Na, hát akkor erről ennyit, úgy tűnik, hogy az ügyész megtalálta ennek ellenszerét.)
Ugyanakkor komoly aggályaim vannak, hogy a részes államok tehetnek-e ilyet – utalhat-e a 14. cikk alapján egy részes állam olyan helyzetet a bíróság elé, ami amúgy nem tartozik az ő joghatósága alá? Az eddigi gyakorlat szerint a 14. cikk alapján részes államok csak a saját területükön fennálló helyzeteket “adták át” a bíróságnak, a komplementaritás elvének megfelelően, milyen alapon rendelkezhetnének más, a statútumban nem részes államok területe felett? Még szakirodalmi szerzőknél sem jelent meg egy ilyen lehetőség, elméleti szinten sem. Nem lennék meglepve, ha a 14. cikk alapján fog eljárni az ügyészség, akkor ez a kérdésnek még visszaköszön majd a bíróság működése során.
Lattmann Tamás honlapja 