Kategória: Elemzések

Az ukrán-orosz konfliktus a Nemzetközi Bíróság előtt

A mai napon jelentette be az ukrán elnök, hogy az előző napon Ukrajna a hágai székhelyű Nemzetközi Bírósághoz fordult Oroszországgal szemben, annak indokaként Twitter-üzenetében “a népirtás manipulációját” jelölte meg agresszió elkövetése érdekében. Sokáig nem volt egészen világos, hogy pontosan mire gondol, de a bíróság oldalán később megjelent tájékoztató segített a tisztábban látásban. Anélkül is, ismerve annak gyakorlatát, az eljárások joghatósági szabályait, különösen az ilyen esetekben, nem volt nehéz megjósolni, hogy mi fog történni.

Eredeti gondolatom az volt, hogy ha valóban erre alapul a beadvány, akkor a bíróság néhány hónap múlva azt fogja megállapítani, hogy a perre nincs joghatósága, és megszünteti azt. Az ukrán elnök utalt rá, hogy “Oroszországot meg kell állítani”, azaz minden bizonnyal indítványozzák ideiglenes intézkedések megállapítását. A bíróság megteheti ezt, ezek elvben kötelező magatartási szabályokat jelentenek, amiket a peres felek kötelesek betartani. Ezzel az a gond, hogy a bíróság akkor szokott ilyeneket megállapítani, ha első, felületes vizsgálata (“prima facie”) alapján úgy tűnik, hogy rendben lesz a joghatóság, ami egyelőre kérdéses. Mégis, talán lehetséges, hogy a kialakult helyzetben most elfogad ideiglenes intézkedéseket, amiben felszólítja mind a két felet az erőszakos cselekmények felfüggesztésére, de ez a maximum.

Miért van ez így? A válasz nagyon egyszerű. Az állami szuverenitásra épülő nemzetközi jogrendben a Nemzetközi Bíróság akkor tud eljárni, akkor tud államközi peres eljárást lefolytatni, ha az abban érintett államok valamilyen formában hozzájárulnak ahhoz. A legtisztább, ha a vitázó felek közösen jelentik be (ez történt annak idején például a Bős-Nagymaros vita során), de a hozzájárulás lehet közvetett is, azaz egy nemzetközi szerződésben elhelyezett ún. joghatósági klauzula kimondhatja, hogy az adott szerződés sérelme esetén bármely szerződő fél a bírósághoz fordulhat. Utóbbi elég gyakori része a nemzetközi szerződéseknek, és gyakran ez a megoldás teszi lehetővé, hogy a bíróság eljárjon olyan, igazán feszült helyzetekben, amikor az érintett felek amúgy szóba sem állnak egymással, nemhogy együtt keresnék meg a bíróságot. (Ezen az alapon tudott több pert is lefolytatni a bíróság Irán és az Egyesült Államok között, illetve 2018-ban pert indítani Palesztina az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe helyezése miatt, sok más, politikailag “éles” ügy mellett.)

Így az adhat némi reményt az eljárás valamilyen formában való lefolytatására, ha azt Ukrajna az ENSZ népirtás elleni egyezményére alapozza (erre utalt az ukrán elnök üzenete is, majd a bíróság által közzétett részletek a beadványból), ugyanis ennek az egyezménynek mind Oroszország, mind pedig Ukrajna a részese, és mivel annak IX. cikke tartalmaz a Nemzetközi Bíróság eljárását lehetővé tévő joghatósági klauzulát (“Disputes between the Contracting Parties relating to the interpretation, application or fulfilment of the present Convention, including those relating to the responsibility of a State for genocide or for any of the other acts enumerated in article III, shall be submitted to the International Court of Justice at the request of any of the parties to the dispute.”), a bíróság e körben folytathat peres eljárást külön hozzájárulás nélkül is. Ebben az esetben viszont vizsgálatát a népirtás elleni egyezmény sérelmére kell szűkítse, ebbe pedig egyrészt nem könnyű belekalapálni az agressziót, másrészt pedig a népirtás idáig csupán a propaganda, nem pedig a valóság szintjén jelent meg. Ugyanakkor a beadványból időközben közzétett részletekből már most látszik, hogy az ukrán fél egy ponton kifejezetten érdekes érvrendszert vezet elő: álláspontja szerint az, hogy Oroszország fals módon hivatkozik a népirtás elleni egyezmény sérelmére azért, hogy azzal a szakadár “államok” elismerését, valamint katonai agresszióját igazolja, az egyezmény sérelmét jelenti. Ügyes. Lehet, hogy érdemben nem fog megállni a végén, de arra jó lehet, hogy az eljárás érdemi szakaszba lépjen, szóval az ideiglenes intézkedések jogalapját megteremtheti.

Ezzel együtt magára a fegyveres erő alkalmazására nincs joghatósági alap, hogy kifejezetten kitérjen a bíróság. Voltak kísérletek az elmúlt években, hogy államok a más joghatósági alapon indított perekbe valahogy belecsempésszék azt (néha kifejezetten gyengén, mint például a Grúzia által Oroszország ellen 2008-ban, vagy Azerbajdzsán és Örményország által egymás ellen tavaly indított perekben, ahol a faji diszkrimináció tilalmát kimondó egyezménybe foglalt joghatóságú klauzulára próbáltak eljárást alapozni), de a bíróság idáig mindig távol tartotta magát az ilyen kiterjesztő értelmezésektől, még ha el is rendelt ideiglenes intézkedéseket, azokat szigorúan a per tárgyává tett nemzetközi szerződésekre szűkítette.

Érdemes hozzátenni ugyanakkor, hogy ezeket a pereket ilyenkor általában nem azért indítják az államok, hogy azoknak kézzel fogható eredménye legyen, hanem hogy az emberek azt lássák, hogy történik valami, hogy “harcban állunk ott is”, még akkor is, ha lehet tudni, hogy nem lesz eredmény. (Ezekhez nagyon hasonlók amúgy Orbán Viktor szakmányban indított perei az EU ellen…) Jelentős részben ez inkább PR ilyenkor – ettől persze még lehet “igaza” a pereskedőnek, de az kevéssé szamit, ha a bíróságnak nincs joghatósága a konkrét érdemi eljárásra.

Természetesen figyelemmel kísérjük majd az eljárást. A másik hágai bírói fórum, a Nemzetközi Büntetőbíróság lehetőségeit pedig a következő posztban járjuk körül.

Az EU Bíróság ítélete: a kondicionalitási (“új jogállamisági”) rendelet érvényes

Ennek az eljárásnak is vége van: az Európai Unió Bírósága hosszas eljárás után meghozta ítéletét, amiben a magyar/lengyel keresetekben foglaltakat elutasítva érvényben tartotta a rendeletet, ami 2018-as Bizottság általi előterjesztése után végre működésbe tud lendülni, aminek célja, hogy az Unió szükség esetén különböző pénzügyi intézkedésekkel tudjon fellépni az uniós pénzekkel való visszaélés eseteivel szemben.

Apró, kapcsolódó személyes élmény, hogy jóbaráti társaságban személyesen is jelen voltam az ítélethirdetésen, aznap hajnalban kocsiba ültünk Brüsszelben, és két és fél órás vezetés után érkeztünk a Bíróság luxembourgi épületéhez.

A Bíróság nay tárgyalóterme, az ítéletet most nem itt hirdették ki…

Volt egy kis időnk körbesétálni a COVID miatt éppen eléggé kiürült épületben, némi meglepetésemre az ítélethirdetés sem vonzott nagyobb tömegeket, rajtunk kívül egy magyarul beszélő idős házaspárral találkoztunk, valamint két lengyel forgatócsoporttal. Később még páran csatlakoztak, de az ítélethirdetés kezdetére sem gyűltünk össze tíznél többen a teremben.

Az ítélet maga számomra semmi meglepőt nem hozott, a bíróság döntése a főtanácsnoki állásfoglalással megegyező, így igazából érdemben sok minden újat most nem írnék, csak utalnék arra, amit akkor itt írtam, beleértve ebbe az új eljárás bemutatását is.

Talán annyi volt meglepő, hogy az ítéletet magát (egészen pontosan a rendelkező részt) nem franciául vagy angolul, hanem magyarul illetve lengyelül olvasták fel, előbbit az elnök, utóbbit a lengyel bíró. Lehet élcelődni a magyar nyelvű felolvasás minőségén (ami szerintem sem feltétlenül volt jó ötlet), de van ennek egy szomorú olvasata. A lengyel bíró bevállalta, hogy felolvassa lengyelül, valamiért a magyar nem, így a feladat az elnökre hárult. Vajon miért nem akarta bevállalni a nagyon-nagyon finoman megfogalmazva, ellenzékiséggel egyáltalán nem megvádolható magyar bíró (Orbánék jelöltje volt anno) ezt? Tippem az, hogy jó eséllyel még ő sem akarta, hogy a Megafon Központ trágyaalapjaként működő Alapjogokért Központ csahos kutyái megugassák, mint ahogy tették azt más, tisztességes bírókkal is már, akik közül volt, akinek ez a karrierjébe is került. (Erre a témára amúgy a későbbiekben majd még külön is visszatérünk…)

Az ítélet kihirdetése után kocsiba ültünk, én menet közben adtam egy interjút a témában a Forbes magazinnak, majd később, már Maastrichtból az ATV Híradójának:

Majd délután beszéltem a dologról Lampé Ágnessel a Fórum műsorában, tegnap reggel a Klubrádiónak (itt azért más téma is előkerült), ma reggel pedig a Spirit FM-nek adtam interjút:

Magára az ítéletre, a benne foglalt érvekre a későbbiekben még valamilyen formában biztosan vissza fogunk térni, ahogy elmondtam majdnem mindenhol, nyomokban sem tartalmaznak igazságot a Varga Judit és az egyéb kormányzati megmondók által tett nyilatkozatok, és bizony az ítéletben vannak olyan megállapítások, amik nagyon szépen rakják rendben a valósággal gyakran köszönő viszonyban sem álló kormányzati kijelentéseket.

A témában korábban itt írt bejegyzéseim, ha valaki vissza akar olvasni:

Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.

A diplomáciai útlevelekről újra, most a Völner/Schadl-botrány kapcsán

Újra megjelent a sajtóban a diplomáciai útlevelek kérdése egy újabb kormányzati botrány kapcsán. Korábban Dzsudzsák Balázs, majd Szájer József ügyével kapcsolatban merült fel a kérdés, az előbbivel kapcsolatban itt érhető el az akkori nyilatkozatom, amivel megpróbáltam megmagyarázni az ilyen útlevelek kiadásának hogyan-mikéntjét és problémáit, az utóbbi kapcsán pedig itt megpróbáltam elmagyarázni, hogy miért is nincs igazán jelentősége nem csupán a haveri alapon kiadott, de sok más diplomáciai útlevélnek sem – Magyarországon elvileg semmilyen könnyítést nem ad, külföldön pedig – megfelelő akkreditáció hiányában – lényegében érvénytelen, a helyi hatóságok számára nem létezik.

Persze, ettől függetlenül van valamiféle vonzódásuk a rezsim ilyen-olyan kegyenceinek ehhez a dokumentumhoz (nem szeretnek sorba állni a reptereken például, csak hogy ne valami rosszindulatú feltételezéssel éljek, bár ugye a Csíki Sör tulajdonosánál igen konkrét visszaélésekről adott hírt a média korábban), szóval igazából meg sem lepődtem, amikor kiderült, hogy Schadl Györgynek és feleségének is volt ilyenje, amiket most kutyafuttyában vont vissza a külügy. Többek közt erről is beszéltem ma reggel a Klub Rádiónak, ez itt érhető el, 79:48-tól. Ezzel kapcsolatban vagy egy-két dolog, amit szeretnék kiemelni, vagy kiegészítésképpen leírni.

Jó-e a jelenleg hatályos szabályozási megoldás?

Ahogy elmondtam korábban is, a hatályos jogszabály alapján a külügyekért felelős miniszternek van mérlegelési jogköre abban a tekintetben, hogy kinek ad ilyen útlevelet. Érvényes vitát lehet lefolytatni arról, hogy ezt akarjuk-e valamikor szigorúbban szabályozni vagy nem – én ebben a kérdésben (sajnálatos, de büszkén viselt szokásomhoz híven) attól tartok, megint szembehelyezkedem a prognosztoziálható ellenzéki állásponttal: amellett ugyanis, hogy a hivatkozott jogszabály e részét borzalmas kodifikációs fércmunkának tartom (ez külön bejegyzést érdemelne, de hagyjuk), egyetértek azzal, hogy a miniszternek legyen ilyen jogköre.

Miért? Mert kell legyen ennyi flexibilitás a kormány kezében. Nem azért, mert személy szerint ennyire kedvelném a mai kormányt, vagy úgy en bloc a kormány intézményét (lol), hanem mert számos olyan helyzet vagy cselekmény áll a mindenkori kormány előtt (a sportdiplomáciától a kereskedelempolitikán át a hírszerzésig), aminek ellátásához adott esetben ez hasznos eszköz lehet. Amennyiben megpróbáljuk előre definiálni az összes ilyen lehetőséget, jó eséllyel csak újabb kodifikációs szörnyszülöttet gyártunk le, ami aztán a legelső gyakorlati helyzetben alkalmazhatatlannak bizonyul.

És nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy már megint azt látjuk, hogy nem feltétlenül a szabály rossz, hanem annak alkalmazása. Ahogy a mai interjúban is jeleztem, az a magyarázat, hogy Schadl György “nemzetközi konferenciákon vehessen részt a pandémiás időszakban”, egyrészt nevetséges (ezzel az erővel nekem és még számos tudós kollégámnak is járna, akik valóban próbálunk nemzetközi konferenciákon részt venni, amelyek ráadásul valóban alkalmasak az ország hírnevének növelésére), másrészt valótlan (nagyon gonosz dolog lenne utána nézni, ugye, hogy hány ilyenen is vett részt, vagy hogy ezek mennyire szolgáltak országos érdeket), harmadrészt pedig nem teljeskörű (hiszen a feleség diplomata útlevelét nem magyarázza). Ráadásul van itt egy másik probléma is: a jogszabály ugyanis azt mondja ki, hogy “kizárólag utazásának időtartamára” kaphat valaki ezen az alapon diplomáciai útlevelet, ebben az esetben teljesen egyértelműnek tűnik, hogy ez a kitétel nem teljesült, hiszen Schadl maga általánosságban vett lehetőségről beszélt – bukta. Halkan jegyzem meg, ennek az előírásnak az újragondolása sem lenne butaság, az életszerűség jegyében.

Összegzésképpen: a külügy a jelenlegi hatályos szabályokat sem tartotta be Schadl esetében, ahogy a korábbi, hasonlóan vitatható esetekben sem. Erre pedig nem az a megoldás, hogy rohamból módosítjuk a jogszabályokat, ami számos hiba lehetőségét hordozza magában.

Növeljük az alkalmazás garanciáit!

Annak biztosítása, hogy ne kerülhessen sor a bemutatottakhoz hasonló visszaélésszerű alkalmazásra, a legegyszerűbben a transzparencia növelésével lehetséges, erre pedig van egy nagyon konkrét, egyszerű javaslatom. A kiadott diplomáciai (és egyéb) útlevelekről a miniszter legyen köteles tájékoztatni az Országgyűlés külügyi és/vagy nemzetbiztonsági bizottságát.

Innen információ elvileg úgysem kerülhet ki, a gyakorlatban viszont valamiféle plusz politikai ellenőrzés alá kerülhetne ez a kormányzati cselekmény. Nem szeretném elvenni ezt a lehetőséget a külügyekért felelős minisztertől, de szükségesnek tartom, hogy ne ismétlődjenek meg ezek a botrányos, a közvéleményt is teljesen feleslegesen – de teljes joggal – felháborító, amúgy teljesen értelmetlen esetek.

Az új év első (online) szakértői kerekasztal-beszélgetése

A tegnapi napon részt vettem egy izgalmas kérdéseket felvető szakértői kerekasztal-beszélgetésén, a lassan már-már szokásos online formátumban. A szervező intézmény az Iványi Gábor vezette Wesley János Lelkészképző Főiskola, a felvetett téma pedig az Atlanti Charta, majd az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatának elfogadásának 80. évfordulója volt, illetve, hogy a mai napokra nézve milyen hatásai lehetnek e dokumentumoknak.

A kiváló kollégák társaságában lefolytatott beszélgetés itt visszanézhető:

Korábbi, szakmai jellegű előadásaimmal kapcsolatos posztok a honlapról:

Találkozó a KMDSZ nyugdíjas tagozatával

Pár napja lehetőségem volt részt venni a Külügyminisztériumi Dolgozók Szakszervezete nyugdíjas tagozatának informális beszélgetésén. A téma napjaink külügyes/uniós aktualitásai köré szerveződött. Ugyanakkor a beszélgetés lehetőséget…

EU-navigátor a Népszaván

Nem olyan régen azzal keresett meg Iványi Gábor, hogy a Népszava csatornáján jó lenne csinálni néhány olyan videót, amin keresztül az EU működését mutatjuk be,…

Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.

Az új “jogállamisági” eszközről az Európai Bíróság főtanácsnokának állásfoglalása után

Az elmúlt napokban felgyorsulni látszottak az események az uniós új jogállamisági eszköz körül, miután a lengyel-magyar kormányzatok által indított semmisségi eljárásban a bíróság közzétette a főtanácsnok állásfoglalását. Ez lényegében semmilyen meglepetést nem okozott, a tagállami kormányzati érvek mindegyikét lényegében alaptalannak minősítette.

Ezeket érthetően összefoglalta ez a cikk, így itt most nem térnék ki rájuk részletesen. Ugyanakkor itt szükséges újra felhívni rá a figyelmet, hogy az új mechanizmus csupán nemhivatalosan “jogállamisági”, valójában az uniós költségvetés, tehát az uniós közpénzek védelme tekintetében alkalmazható ellenőrző-szanckionáló eszköz, ahogy már a témában a tervezet első verzióját 2019 márciusában körbe járó rövidebb tanulmányom címében is egyértelműen jeleztem (“Better protection of the rule of law – or of European taxpayers’ money“) – ez amiatt volt szükséges, hogy egyértelmű legyen az eljárás kapcsolódása az uniós hatáskörökhöz, valamint hogy egyértelműen elválasztható legyen a jogállamiság és más európai alapértékek védelmére rendelt, hatékonytalansága miatt sokat kritizált 7. cikk szerinti eljárástól. (A Klub Rádió március 3-i, Eurozóna című adásában beszéltünk erről a különbségről egy kicsit, illetve még 2013-ban jelent meg egy fejezetem erről Magyar Bálint első magyar polip-könyvében, ahol azt jártam körbe, hogy pl. a 7. cikk szerinti eljárás miért hatékonytalan.)

Amennyiben a bíróság a főtanácsnokkal azonos következtetésre jut (márpedig az esetek nagyon nagy többségében ez történik), az azt jelenti, hogy a tavaly elfogadott, és 2021. január 1-én hatályba lépett rendeletet a bíróság nem semmisíti meg, azaz minden akadály elhárul az elől, hogy a Bizottság megtegye ennek az eljárásnak a már jól látható, hivatalos lépéseit is. Eddig még csak egy olyan érdeklődés ténye került nyilvánosságra, ami amúgy nyilvánvalóan már egy ilyen eljárás első lépése. Mikorra várható ez? A bíróság ítélete szerintem leghamarabb februárra várható, tehát az eljárás körülbelül úgy fog befejeződni, ahogy azt tippeltem annak idején, és azt is fenntartom, hogy a 2022-es választásokra valószínűleg még nem lesz hatással, nem szabad azzal számolni, hogy azt a tömegesen megvont uniós pénzek témája fogja majd meghatározni azokat. Ahogy ezt korábban és most is többször elmondtam, az Orbán-kormány nyilvánvaló stratégiai célja amúgy is pont az volt, hogy ezt elkerülje…

Ha áttekintjük magát az eljárást, annak menetét, abból tudunk következtetni a további időrendre. A rendelet szövege alapján csináltam egy áttekintő ábrát a folyamatról, ezt használom itt is:

Az eljárás maga nem különösebben bonyolult, a lényege, hogy az Európai Bizottság, amennyiben a rendelet által megadott valamilyen, az uniós pénzek kezelésével kapcsolatos jogállamisági problémát tapasztal, javaslatot tehet a Tanács felé, hogy az fogadjon el meghatározott intézkedéseket, például a pénzek visszatartását. Ez az egyik leginkább jelentős változás az eredeti tervezethez képest, amely szerint még lényegében maga a Bizottság tehette volna meg ezeket az intézkedéseket (a Tanács elfogadásának vélelmezésével) -ezért minősítettem még annak idején oroszlán helyetti vadmacskának az eljárást.

A javaslata megtétele előtte még a Bizottságnak hivatalosan értesítenie kell az érintett tagállamot, lehetőséget biztosítva számára legalább egy hónapos határidővel, hogy előadja álláspontját, illetve az egyeztetést, amely értesítés tényéről tájékoztatnia kell az Európai Parlamentet és magát a Tanácsot is – formálisan ezt tekinthetjük az eljárás kezdetének, de mint a magyar eset is mutatja, információk bekérése és egyéb kommunikáció már ez előtt is lehetséges. Amennyiben nem sikerül az érintett tagállammal zöldágra vergődni annak hivatalos értesítése után, a Bizottság javaslatot tehet különféle intézkedésekre, amiket közölnie kell az érintett tagállammal, legalább egy hónapos határidőt hagyva annak az azokra való reakciókra. Ez után elküldi a javaslatát a Tanácsnak, aminek egy, kivételensen két hónapos időszak alatt kell döntenie, amennyiben pedig változtatni akar rajtuk, úgy ezt minősített többséggel teheti meg.

Már ennyiből látjuk, hogy ha optimistán februárra várjuk a bíróság ítéletét, majd utána a Bizottság és a Tanács azonnal cselekszik mindenben, akkor is legalább három hónap, amíg kézzel fogható eredmény születik, ami már pont kicsúszik a hazai választási kampány időszakából… Ellenben egy esetleges következő kormány pont a nyakába kapja majd az egészet…

“Stop Soros” vége, legalábbis az Európai Bíróságon, teljes kasza – de lesz-e majd büntetés?

A mai napon jelent meg az Európai Unió Bíróságának ítélete az ún. Stop Soros törvény miatt indított kötelezettségszegési eljárásban. Maga az ítélet semmi meglepőt nem tartalmaz, teljesen világos volt az első pillanattól kezdve, hogy el fogják kaszálni, ahogy azt már 2018. januárjában, a benyújtás előtt,

majd annak pillanatában, később pedig nyáron, a kötelezettségszegési eljárás megindításakor előre jeleztem:

Ugyanígy, amikor a Bizottság végül a Bírósághoz fordult, 2019. júliusában:

Igazából most az az egyetlen kérdés maradt – mert az újabb kormányzati vereségnek már sem sport-, sem hírértéke nincs, hogy a kormány mit fog most csinálni, hogyan reagál majd a helyzetre.

Szerintem a következőképpen: harciasan nem fog csinálni semmit, teljesíteni az ítéletben foglaltakat egészen biztosan nem fogja, ki fogja élezni a vitát a lehetséges maximumig. Ez ugyanis kapóra jött neki: ha nem csinál semmit, a Bizottság ezt előbb-utóbb megunva vissza fog menni a bíróságra, és valamiféle büntetés megállapítását fogja kérni (a kötelezettségszegési eljárás következő szakaszába lépve), ami azt jelenti, hogy attól fog zengeni a választási kampányidőszak, hogy “lám-lám, ugye hogy Brüsszel pénzt akar megvonni tőlünk, mert nem engedjük be a migránsokat”. Persze szó sem lesz beengedésről, de attól még a kormány azt fogja mondani. Csak azért imádkozom magamban, hogy az ellenzék meg ne kenje ezt össze a jogállamisággal… Ez ugyanis két teljesen külön dolog.

Biden kötelező oltása jogsértő lenne?

Megjelent a napokban egy hír, velem a hvg.hu oldalon jött szembe, de nyilván máshol is nagyot megy (lásd még telex, index stb.). Az a lényege, legalábbis ahogy mindenhol megjelenik, és akkor idézem:

“A bíróság szerint törvénytelen, hogy Joe Biden kötelezővé tenné az oltást az amerikai vállalatoknál”

Mielőtt mindenféle zöldségek kezdenek nagy iramban terjedni a különböző konteósoktól, anti-vaxxerektől vagy önjelölt emberi jogászoktól, gyorsan rögzítsük: alapvetően nem az oltással (vagy annak kötelező jellegével) van gondja az eljáró bíróságnak, hanem azzal, hogy az elnök az intézkedésével belenyúlt a tagállami hatáskörökbe tartozó oltási és egyéb szabályokba. Tehát ez egyelőre nem értelmezhető úgy, hogy a kötelező oltás lenne jogsértő, azt az egyes tagállamok továbbra is alkalmazhatják adott esetben, hanem arról van szó, hogy maga az elnök nem hozhat ilyen rendelkezést szövetségi szintű végrehajtó hatalomként.

Itt most élőben látjuk azt, amivel itthon még csak a kormánypolitika ijesztget, nevezetesen hogy Brüsszel, akarom mondani Washington “bántja a tagállami szuverenitást”. Csak ugye az a hatalmas nagy különbség, hogy odakint az Egyesült Államok alkotmánya szerint bizonyos feltételekkel ezt meg is teheti (a jogalkotó, azaz a Kongresszus pedig törvény megalkotásával amúgy is bármikor megteheti) – és most majd e feltételek fennállását fogja érdemben vizsgálni a bíróság, addig pedig ideiglenes jelleggel megálljt parancsolt az egésznek. Tehát még nem “blokkolták” véglegesen, és egészen biztosan nem mondta ki még, hogy “törvénytelen”, az érdemi vizsgálatok majd most következnek.

Amiért ez számunka érdekes lehet, hogy nálunk, azaz az EU-ban az alapító szerződések (amik az EU alkotmányaként működnek) alapján ilyet nem lehet (az Európai Bizottságnak pedig több esze is van annál, mint hogy egyáltalán megpróbálná), hiszen az Európai Unióról szóló szerződés 5. cikk, 2. bekezdése világosan kimondja, hogy:

“A hatáskör-átruházás elvének megfelelően az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében. Minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak át az Unióra, a tagállamoknál marad.”

Ezt a rendelkezést amúgy a lengyel alkotmánybíróság egyszerűen “elfelejtette” figyelembe venni nemrégen elfogadott, sokat idézett szégyenletes határozatában, amiben az Orbán-kormány szemében is elismerésre méltó módon festette a falra a tagállami szuverenitást reggeliző kék-sárga mumust… (erről lásd bővebben, amit itt írtam nemrég)

Szóval ha Európában valaha ilyen problémák tényleg lesznek, akkor az EUSZ 5. cikk, 2. bekezdés a megoldás – addig pedig figyeljük az Egyesült Államokat, ahol tényleg vannak ilyenek. De értő módon figyeljük…

“Megélni a poklot és megírni azt” – a Jászberényi-Földes vita margójára

Néhány nappal ezelőtt egy szomorú eset és az abból fakadó vita borzolta az afganisztáni események iránt érdeklődést tanúsítók kedélyeit a hazai online sajtó világában, ráadásul két, általam nagyra tartott alkotó között. Remélem, hogy a személyeskedő vita maga elcsitul, a magam részéről pedig úgy gondoltam, hogy érdemes néhány gondolatot szánni arra a kérdésre, hogy mik az etikus és helyes tudósítások ismérvei mind egy konfliktusos helyzetben, mind pedig egy, az egyéni szabadságra igencsak fenyegető rezsim alá kényszerült, potenciálisan áldozattá váló személyek tekintetében.

Az írás az Átlátszó tényfeltáró blogján olvasható:
https://blog.atlatszo.hu/2021/09/megelni-a-poklot-es-megirni-azt-a-jaszberenyi-foldes-vita-margojara/

Érdekességképpen: annak idején még a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen terveztünk kifejezetten “haditudósítóknak” szánt képzést (az akkor még Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola néven működő intézménnyel közösen), amiből azért nem lett semmi, mert a ZMNE súlyosan alkalmatlan illetékes vezetőinek itt részletezni nem kívánt bénázásai okán a főiskola inkább visszalépett az egész projekttől. Utána az ötlet nem tudott megragadni a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, ahol a katonai vonatkozású dolgok sajnos irgalmatlan módon csúsztak háttérbe a “politikailag hasznosabb” témák miatt – míg végül tavaly nyáron kipattant, hogy “közszolgálati média” képzés indul ott, amivel kapcsolatban azt hiszem, senkinek egy darab illúziója sincs, milyen színvonalú lesz…

Pedig ez egy nagyon fontos terület lenne, hiszen a konfliktusos helyzetekből történő tudósítás komoly felelősséget jelent, és bizony lehet jól is csinálni. Egyik első komolyabb, összetettem szakmai munkám például még a 2002-ben kiadott “Háborús bűnök” című kötet volt, ami egy amerikai projekt magyarra fordítását és szerkesztését jelentette, ahol a szerzők vegyesen voltak a hadviselés, a menekültek és az emberi jogok témájával foglalkozó jogászok és vezető újságírók – itt azért igen jól látszott, hogy milyen súlya is van a konfliktusos területekről tudósítóknak.

Szakértői online beszélgetés az európai demokrácia és jogállamiság kérdésében

Felkerült a YouTube-ra a felvétele annak a szakértői beszélgetésnek, amin az európai demokrácia és jogállamiság kérdéseit jártuk körül olyan kiváló kollégákkal, akikkel az esetleges véleménykülönbségek ellenére is amúgy baráti a viszonyom. Ennek megfelelően kifejezetten jó hangulatú volt a beszélgetés, aminek minden percét élveztem.

Itt nézhető vissza:

Reális, hogy Magyarországot kizárják az EU-ból?

Azt mindenki sokszor hallotta már, egyfajta közhelynek is számít, hogy “az uniós alapító szerződések nem tartalmaznak rendelkezést egy tagállam kizárásáról”, emiatt pedig kialakult az a kép, hogy ez teljességgel kizárt, hogy megtörténjen. Ugyanakkor időnként megjelenik egy másik lehetőség is, ezt szeretném egy kicsit körbejárni.

Ez a lehetőség az uniós alapító szerződések helyett, egészen pontosan mellett a nemzetközi jogra alapoz. Lényege, hogy Magyarország és minden más tagállam csatlakozása nemzetközi szerződéssel történt, és annak esetleges felbontása logikusan az ország tagságának végét jelenti. Tehát ténylegesen ki lehet zárni egy tagállamot azzal hogy a többi tagállam felbontja ezt a szerződést.

Röviden nézzük meg ennek hátterére: az tény, hogy a nemzetközi szerződéseket fel lehet bontani egy fél súlyos szerződésszegése esetén, és ez bizony a csatlakozási szerződésre is igaz. A szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény 60. cikkének 2. a) (i) pontja erre kifejezetten tartalmaz rendelkezést, a nemzetközi szervezetek tekintetében annak 5. cikke pedig külön kitér a “nemzetközi szervezeteket létrehozó” szerződésekre, és kimondja, hogy az egyezmény előírásai azokra is vonatkoznak. Ez azt jelenti, hogy az EU alapító és csatlakozási szerződéseiből “kimaradó” passzusok helyén és a szerződések mögött háttérszabályként továbbra is ott állnak a bécsi egyezmény fentebb hivatkozott előírásai. Tehát igen, szerződésszegés esetén elméletben lehetséges, hogy a többi szerződő fél felbontja a csatlakozási szerződést az adott tagállammal, lényegében kizárják azt.

No de van ennek értelme? És itt van néhány szempont, amit nem mérlegelnek azok, akik lelkesen, de valódi hozzártés nélkül kezdik hangoztatni ezt a lehetőséget.

Az egyik, hogy egy tagállamot kizárni az EU-ból alapvetően teljesen értelmetlen dolog: azzal ugyanis annyi történik, hogy a tagállam tagsági jogai és kötelességei is megszűnnek. Márpedig ez lehet, hogy adott esetben éppen elfogadható opció egy olyan kormányzat számára, ami azzal kell számoljon, hogy egyszerűen nem jön majd több pénz… Ehhez képest már sokkal inkább az állandóan lesajnált 7. cikk szerinti eljárás jár hatékony eredménnyel, mert annak alapján a tagsági jogokat meg lehet vonni (beleértve a különböző pénzek megvonását), a kötelezettségeket viszont továbbra is be lehet vasalni, ezzel pedig éppenhogy az érintett, renitens tagállam kerülhet olyan helyzetbe, hogy magától elkezd gondolkodni a kilépésen. Neki ugyanis sokkal rosszabb lehet egy végigvitt 7. cikk szerinti eljárás, mint egy kizárás, hiszen annak eredményeképpen a Tanács bármilyen tagsági jogosultság-korlátozást alkalmazhat, nem csupán az alapító szerződések által példaként említett, de a hazai médiában folyamatosan legsúlyosabbnak beállított szavazati jog megvonását. Ez egy olyan dolog, amivel már-már kétségbeesetten küzdök évek óta a médiában is: felejtsük már el ezt a szavazat-megvonást, persze, rosszul hangzik, de nem ez a legrosszabb, ami egy tagállammal, pontosabban annak kormányával, különösen az uniós pénzekért rajongó kormányával történhet.

Második, igen jelentős szempont, pláne ha valaki a 7. cikk szerinti eljárás megkerülésében gondolkodik, hogy a szerződés felbontása ugyanúgy az összes többi tagállam döntését igényli, mint a 7. cikk szerinti eljárás második szakaszának egyhangúságot igénylő megoldása. Semmi különbség. Na most, ha egy tagállami kormány- vagy államfő valamiért nem akarja megszavazni a szankciókat az Európai Tanácsban, akkor az miért állna neki a szerződés felbontásának sokkal hosszabb és bonyolultabb folyamatának? Semmivel sem egyszerűbb, mint a 7. cikk szerinti eljárás, sőt…

Már csak azért is, mert azt sem szabad elfelejteni, hogy nem olyan egyszerű a csatlakozási szerződés felbontásának technikája sem. Egészen konkrétan a 7. cikk szerinti eljárás végigvitele a büntetni kívánó tagállamok részéről kevesebb erőfeszítést igényel. A szerződés felbontásához ugyanis kell a tagállamok kormányzatának döntése mellett a parlamentek közreműködése is, hiszen ha alkotmányos rendjeik szerint e szerződés megerősítéséhez kellett a parlamentek döntése, logikusan a felbontáshoz is kell. Ez azért igen komoly kockázatot jelent a kormányok számára, mert nem mindenhol a miniszterelnök által személyesen összeválogatott minionok ülnek a parlamenti padsorokban… Ezzel ellentétben, a 7. cikk alkalmazásával kapcsolatos uniós szavazásokat a tagállami kormányok saját jogon tudják megtenni, akár a Tanács, akár az Európai Tanács szintjén.

Szóval a kommunikáció szintjén jól hangzó duma, hogy ki lehet zárni egy tagállamot, nem is kell a 7. cikkel vacakolni, meg lehet kerülni az egészet, de mint elég világosan látszik, ez a “kirúgás” politikailag sokkal nehezebb és kockázatosabb a tagállami kormányok számára (együtt kell működniük a parlamentjeikkel), egyáltalán nem hajtható végre könnyebben (ugyanúgy egyhangúság kell hozzá), a gyakorlatban pedig semmi értelme vagy haszna nincs (a renitens állam tagsági jogai mellett a kötelességeit is megszünteti) – szóval jó eséllyel nem fog sor kerülni rá, meg sem próbálják majd. Fenyegetőzés lesz, mert az mindig van, de annyi.