Kategória: Elemzések

A diplomáciai útlevelekről újra, most a Völner/Schadl-botrány kapcsán

Újra megjelent a sajtóban a diplomáciai útlevelek kérdése egy újabb kormányzati botrány kapcsán. Korábban Dzsudzsák Balázs, majd Szájer József ügyével kapcsolatban merült fel a kérdés, az előbbivel kapcsolatban itt érhető el az akkori nyilatkozatom, amivel megpróbáltam megmagyarázni az ilyen útlevelek kiadásának hogyan-mikéntjét és problémáit, az utóbbi kapcsán pedig itt megpróbáltam elmagyarázni, hogy miért is nincs igazán jelentősége nem csupán a haveri alapon kiadott, de sok más diplomáciai útlevélnek sem – Magyarországon elvileg semmilyen könnyítést nem ad, külföldön pedig – megfelelő akkreditáció hiányában – lényegében érvénytelen, a helyi hatóságok számára nem létezik.

Persze, ettől függetlenül van valamiféle vonzódásuk a rezsim ilyen-olyan kegyenceinek ehhez a dokumentumhoz (nem szeretnek sorba állni a reptereken például, csak hogy ne valami rosszindulatú feltételezéssel éljek, bár ugye a Csíki Sör tulajdonosánál igen konkrét visszaélésekről adott hírt a média korábban), szóval igazából meg sem lepődtem, amikor kiderült, hogy Schadl Györgynek és feleségének is volt ilyenje, amiket most kutyafuttyában vont vissza a külügy. Többek közt erről is beszéltem ma reggel a Klub Rádiónak, ez itt érhető el, 79:48-tól. Ezzel kapcsolatban vagy egy-két dolog, amit szeretnék kiemelni, vagy kiegészítésképpen leírni.

Jó-e a jelenleg hatályos szabályozási megoldás?

Ahogy elmondtam korábban is, a hatályos jogszabály alapján a külügyekért felelős miniszternek van mérlegelési jogköre abban a tekintetben, hogy kinek ad ilyen útlevelet. Érvényes vitát lehet lefolytatni arról, hogy ezt akarjuk-e valamikor szigorúbban szabályozni vagy nem – én ebben a kérdésben (sajnálatos, de büszkén viselt szokásomhoz híven) attól tartok, megint szembehelyezkedem a prognosztoziálható ellenzéki állásponttal: amellett ugyanis, hogy a hivatkozott jogszabály e részét borzalmas kodifikációs fércmunkának tartom (ez külön bejegyzést érdemelne, de hagyjuk), egyetértek azzal, hogy a miniszternek legyen ilyen jogköre.

Miért? Mert kell legyen ennyi flexibilitás a kormány kezében. Nem azért, mert személy szerint ennyire kedvelném a mai kormányt, vagy úgy en bloc a kormány intézményét (lol), hanem mert számos olyan helyzet vagy cselekmény áll a mindenkori kormány előtt (a sportdiplomáciától a kereskedelempolitikán át a hírszerzésig), aminek ellátásához adott esetben ez hasznos eszköz lehet. Amennyiben megpróbáljuk előre definiálni az összes ilyen lehetőséget, jó eséllyel csak újabb kodifikációs szörnyszülöttet gyártunk le, ami aztán a legelső gyakorlati helyzetben alkalmazhatatlannak bizonyul.

És nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy már megint azt látjuk, hogy nem feltétlenül a szabály rossz, hanem annak alkalmazása. Ahogy a mai interjúban is jeleztem, az a magyarázat, hogy Schadl György “nemzetközi konferenciákon vehessen részt a pandémiás időszakban”, egyrészt nevetséges (ezzel az erővel nekem és még számos tudós kollégámnak is járna, akik valóban próbálunk nemzetközi konferenciákon részt venni, amelyek ráadásul valóban alkalmasak az ország hírnevének növelésére), másrészt valótlan (nagyon gonosz dolog lenne utána nézni, ugye, hogy hány ilyenen is vett részt, vagy hogy ezek mennyire szolgáltak országos érdeket), harmadrészt pedig nem teljeskörű (hiszen a feleség diplomata útlevelét nem magyarázza). Ráadásul van itt egy másik probléma is: a jogszabály ugyanis azt mondja ki, hogy “kizárólag utazásának időtartamára” kaphat valaki ezen az alapon diplomáciai útlevelet, ebben az esetben teljesen egyértelműnek tűnik, hogy ez a kitétel nem teljesült, hiszen Schadl maga általánosságban vett lehetőségről beszélt – bukta. Halkan jegyzem meg, ennek az előírásnak az újragondolása sem lenne butaság, az életszerűség jegyében.

Összegzésképpen: a külügy a jelenlegi hatályos szabályokat sem tartotta be Schadl esetében, ahogy a korábbi, hasonlóan vitatható esetekben sem. Erre pedig nem az a megoldás, hogy rohamból módosítjuk a jogszabályokat, ami számos hiba lehetőségét hordozza magában.

Növeljük az alkalmazás garanciáit!

Annak biztosítása, hogy ne kerülhessen sor a bemutatottakhoz hasonló visszaélésszerű alkalmazásra, a legegyszerűbben a transzparencia növelésével lehetséges, erre pedig van egy nagyon konkrét, egyszerű javaslatom. A kiadott diplomáciai (és egyéb) útlevelekről a miniszter legyen köteles tájékoztatni az Országgyűlés külügyi és/vagy nemzetbiztonsági bizottságát.

Innen információ elvileg úgysem kerülhet ki, a gyakorlatban viszont valamiféle plusz politikai ellenőrzés alá kerülhetne ez a kormányzati cselekmény. Nem szeretném elvenni ezt a lehetőséget a külügyekért felelős minisztertől, de szükségesnek tartom, hogy ne ismétlődjenek meg ezek a botrányos, a közvéleményt is teljesen feleslegesen – de teljes joggal – felháborító, amúgy teljesen értelmetlen esetek.

Az új év első (online) szakértői kerekasztal-beszélgetése

A tegnapi napon részt vettem egy izgalmas kérdéseket felvető szakértői kerekasztal-beszélgetésén, a lassan már-már szokásos online formátumban. A szervező intézmény az Iványi Gábor vezette Wesley János Lelkészképző Főiskola, a felvetett téma pedig az Atlanti Charta, majd az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatának elfogadásának 80. évfordulója volt, illetve, hogy a mai napokra nézve milyen hatásai lehetnek e dokumentumoknak.

A kiváló kollégák társaságában lefolytatott beszélgetés itt visszanézhető:

Korábbi, szakmai jellegű előadásaimmal kapcsolatos posztok a honlapról:

Találkozó a KMDSZ nyugdíjas tagozatával

Pár napja lehetőségem volt részt venni a Külügyminisztériumi Dolgozók Szakszervezete nyugdíjas tagozatának informális beszélgetésén. A téma napjaink külügyes/uniós aktualitásai köré szerveződött. Ugyanakkor a beszélgetés lehetőséget…

EU-navigátor a Népszaván

Nem olyan régen azzal keresett meg Iványi Gábor, hogy a Népszava csatornáján jó lenne csinálni néhány olyan videót, amin keresztül az EU működését mutatjuk be,…

Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.

Az új “jogállamisági” eszközről az Európai Bíróság főtanácsnokának állásfoglalása után

Az elmúlt napokban felgyorsulni látszottak az események az uniós új jogállamisági eszköz körül, miután a lengyel-magyar kormányzatok által indított semmisségi eljárásban a bíróság közzétette a főtanácsnok állásfoglalását. Ez lényegében semmilyen meglepetést nem okozott, a tagállami kormányzati érvek mindegyikét lényegében alaptalannak minősítette.

Ezeket érthetően összefoglalta ez a cikk, így itt most nem térnék ki rájuk részletesen. Ugyanakkor itt szükséges újra felhívni rá a figyelmet, hogy az új mechanizmus csupán nemhivatalosan “jogállamisági”, valójában az uniós költségvetés, tehát az uniós közpénzek védelme tekintetében alkalmazható ellenőrző-szanckionáló eszköz, ahogy már a témában a tervezet első verzióját 2019 márciusában körbe járó rövidebb tanulmányom címében is egyértelműen jeleztem (“Better protection of the rule of law – or of European taxpayers’ money“) – ez amiatt volt szükséges, hogy egyértelmű legyen az eljárás kapcsolódása az uniós hatáskörökhöz, valamint hogy egyértelműen elválasztható legyen a jogállamiság és más európai alapértékek védelmére rendelt, hatékonytalansága miatt sokat kritizált 7. cikk szerinti eljárástól. (A Klub Rádió március 3-i, Eurozóna című adásában beszéltünk erről a különbségről egy kicsit, illetve még 2013-ban jelent meg egy fejezetem erről Magyar Bálint első magyar polip-könyvében, ahol azt jártam körbe, hogy pl. a 7. cikk szerinti eljárás miért hatékonytalan.)

Amennyiben a bíróság a főtanácsnokkal azonos következtetésre jut (márpedig az esetek nagyon nagy többségében ez történik), az azt jelenti, hogy a tavaly elfogadott, és 2021. január 1-én hatályba lépett rendeletet a bíróság nem semmisíti meg, azaz minden akadály elhárul az elől, hogy a Bizottság megtegye ennek az eljárásnak a már jól látható, hivatalos lépéseit is. Eddig még csak egy olyan érdeklődés ténye került nyilvánosságra, ami amúgy nyilvánvalóan már egy ilyen eljárás első lépése. Mikorra várható ez? A bíróság ítélete szerintem leghamarabb februárra várható, tehát az eljárás körülbelül úgy fog befejeződni, ahogy azt tippeltem annak idején, és azt is fenntartom, hogy a 2022-es választásokra valószínűleg még nem lesz hatással, nem szabad azzal számolni, hogy azt a tömegesen megvont uniós pénzek témája fogja majd meghatározni azokat. Ahogy ezt korábban és most is többször elmondtam, az Orbán-kormány nyilvánvaló stratégiai célja amúgy is pont az volt, hogy ezt elkerülje…

Ha áttekintjük magát az eljárást, annak menetét, abból tudunk következtetni a további időrendre. A rendelet szövege alapján csináltam egy áttekintő ábrát a folyamatról, ezt használom itt is:

Az eljárás maga nem különösebben bonyolult, a lényege, hogy az Európai Bizottság, amennyiben a rendelet által megadott valamilyen, az uniós pénzek kezelésével kapcsolatos jogállamisági problémát tapasztal, javaslatot tehet a Tanács felé, hogy az fogadjon el meghatározott intézkedéseket, például a pénzek visszatartását. Ez az egyik leginkább jelentős változás az eredeti tervezethez képest, amely szerint még lényegében maga a Bizottság tehette volna meg ezeket az intézkedéseket (a Tanács elfogadásának vélelmezésével) -ezért minősítettem még annak idején oroszlán helyetti vadmacskának az eljárást.

A javaslata megtétele előtte még a Bizottságnak hivatalosan értesítenie kell az érintett tagállamot, lehetőséget biztosítva számára legalább egy hónapos határidővel, hogy előadja álláspontját, illetve az egyeztetést, amely értesítés tényéről tájékoztatnia kell az Európai Parlamentet és magát a Tanácsot is – formálisan ezt tekinthetjük az eljárás kezdetének, de mint a magyar eset is mutatja, információk bekérése és egyéb kommunikáció már ez előtt is lehetséges. Amennyiben nem sikerül az érintett tagállammal zöldágra vergődni annak hivatalos értesítése után, a Bizottság javaslatot tehet különféle intézkedésekre, amiket közölnie kell az érintett tagállammal, legalább egy hónapos határidőt hagyva annak az azokra való reakciókra. Ez után elküldi a javaslatát a Tanácsnak, aminek egy, kivételensen két hónapos időszak alatt kell döntenie, amennyiben pedig változtatni akar rajtuk, úgy ezt minősített többséggel teheti meg.

Már ennyiből látjuk, hogy ha optimistán februárra várjuk a bíróság ítéletét, majd utána a Bizottság és a Tanács azonnal cselekszik mindenben, akkor is legalább három hónap, amíg kézzel fogható eredmény születik, ami már pont kicsúszik a hazai választási kampány időszakából… Ellenben egy esetleges következő kormány pont a nyakába kapja majd az egészet…

“Stop Soros” vége, legalábbis az Európai Bíróságon, teljes kasza – de lesz-e majd büntetés?

A mai napon jelent meg az Európai Unió Bíróságának ítélete az ún. Stop Soros törvény miatt indított kötelezettségszegési eljárásban. Maga az ítélet semmi meglepőt nem tartalmaz, teljesen világos volt az első pillanattól kezdve, hogy el fogják kaszálni, ahogy azt már 2018. januárjában, a benyújtás előtt,

majd annak pillanatában, később pedig nyáron, a kötelezettségszegési eljárás megindításakor előre jeleztem:

Ugyanígy, amikor a Bizottság végül a Bírósághoz fordult, 2019. júliusában:

Igazából most az az egyetlen kérdés maradt – mert az újabb kormányzati vereségnek már sem sport-, sem hírértéke nincs, hogy a kormány mit fog most csinálni, hogyan reagál majd a helyzetre.

Szerintem a következőképpen: harciasan nem fog csinálni semmit, teljesíteni az ítéletben foglaltakat egészen biztosan nem fogja, ki fogja élezni a vitát a lehetséges maximumig. Ez ugyanis kapóra jött neki: ha nem csinál semmit, a Bizottság ezt előbb-utóbb megunva vissza fog menni a bíróságra, és valamiféle büntetés megállapítását fogja kérni (a kötelezettségszegési eljárás következő szakaszába lépve), ami azt jelenti, hogy attól fog zengeni a választási kampányidőszak, hogy “lám-lám, ugye hogy Brüsszel pénzt akar megvonni tőlünk, mert nem engedjük be a migránsokat”. Persze szó sem lesz beengedésről, de attól még a kormány azt fogja mondani. Csak azért imádkozom magamban, hogy az ellenzék meg ne kenje ezt össze a jogállamisággal… Ez ugyanis két teljesen külön dolog.

Biden kötelező oltása jogsértő lenne?

Megjelent a napokban egy hír, velem a hvg.hu oldalon jött szembe, de nyilván máshol is nagyot megy (lásd még telex, index stb.). Az a lényege, legalábbis ahogy mindenhol megjelenik, és akkor idézem:

“A bíróság szerint törvénytelen, hogy Joe Biden kötelezővé tenné az oltást az amerikai vállalatoknál”

Mielőtt mindenféle zöldségek kezdenek nagy iramban terjedni a különböző konteósoktól, anti-vaxxerektől vagy önjelölt emberi jogászoktól, gyorsan rögzítsük: alapvetően nem az oltással (vagy annak kötelező jellegével) van gondja az eljáró bíróságnak, hanem azzal, hogy az elnök az intézkedésével belenyúlt a tagállami hatáskörökbe tartozó oltási és egyéb szabályokba. Tehát ez egyelőre nem értelmezhető úgy, hogy a kötelező oltás lenne jogsértő, azt az egyes tagállamok továbbra is alkalmazhatják adott esetben, hanem arról van szó, hogy maga az elnök nem hozhat ilyen rendelkezést szövetségi szintű végrehajtó hatalomként.

Itt most élőben látjuk azt, amivel itthon még csak a kormánypolitika ijesztget, nevezetesen hogy Brüsszel, akarom mondani Washington “bántja a tagállami szuverenitást”. Csak ugye az a hatalmas nagy különbség, hogy odakint az Egyesült Államok alkotmánya szerint bizonyos feltételekkel ezt meg is teheti (a jogalkotó, azaz a Kongresszus pedig törvény megalkotásával amúgy is bármikor megteheti) – és most majd e feltételek fennállását fogja érdemben vizsgálni a bíróság, addig pedig ideiglenes jelleggel megálljt parancsolt az egésznek. Tehát még nem “blokkolták” véglegesen, és egészen biztosan nem mondta ki még, hogy “törvénytelen”, az érdemi vizsgálatok majd most következnek.

Amiért ez számunka érdekes lehet, hogy nálunk, azaz az EU-ban az alapító szerződések (amik az EU alkotmányaként működnek) alapján ilyet nem lehet (az Európai Bizottságnak pedig több esze is van annál, mint hogy egyáltalán megpróbálná), hiszen az Európai Unióról szóló szerződés 5. cikk, 2. bekezdése világosan kimondja, hogy:

“A hatáskör-átruházás elvének megfelelően az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében. Minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak át az Unióra, a tagállamoknál marad.”

Ezt a rendelkezést amúgy a lengyel alkotmánybíróság egyszerűen “elfelejtette” figyelembe venni nemrégen elfogadott, sokat idézett szégyenletes határozatában, amiben az Orbán-kormány szemében is elismerésre méltó módon festette a falra a tagállami szuverenitást reggeliző kék-sárga mumust… (erről lásd bővebben, amit itt írtam nemrég)

Szóval ha Európában valaha ilyen problémák tényleg lesznek, akkor az EUSZ 5. cikk, 2. bekezdés a megoldás – addig pedig figyeljük az Egyesült Államokat, ahol tényleg vannak ilyenek. De értő módon figyeljük…

“Megélni a poklot és megírni azt” – a Jászberényi-Földes vita margójára

Néhány nappal ezelőtt egy szomorú eset és az abból fakadó vita borzolta az afganisztáni események iránt érdeklődést tanúsítók kedélyeit a hazai online sajtó világában, ráadásul két, általam nagyra tartott alkotó között. Remélem, hogy a személyeskedő vita maga elcsitul, a magam részéről pedig úgy gondoltam, hogy érdemes néhány gondolatot szánni arra a kérdésre, hogy mik az etikus és helyes tudósítások ismérvei mind egy konfliktusos helyzetben, mind pedig egy, az egyéni szabadságra igencsak fenyegető rezsim alá kényszerült, potenciálisan áldozattá váló személyek tekintetében.

Az írás az Átlátszó tényfeltáró blogján olvasható:
https://blog.atlatszo.hu/2021/09/megelni-a-poklot-es-megirni-azt-a-jaszberenyi-foldes-vita-margojara/

Érdekességképpen: annak idején még a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen terveztünk kifejezetten “haditudósítóknak” szánt képzést (az akkor még Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola néven működő intézménnyel közösen), amiből azért nem lett semmi, mert a ZMNE súlyosan alkalmatlan illetékes vezetőinek itt részletezni nem kívánt bénázásai okán a főiskola inkább visszalépett az egész projekttől. Utána az ötlet nem tudott megragadni a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, ahol a katonai vonatkozású dolgok sajnos irgalmatlan módon csúsztak háttérbe a “politikailag hasznosabb” témák miatt – míg végül tavaly nyáron kipattant, hogy “közszolgálati média” képzés indul ott, amivel kapcsolatban azt hiszem, senkinek egy darab illúziója sincs, milyen színvonalú lesz…

Pedig ez egy nagyon fontos terület lenne, hiszen a konfliktusos helyzetekből történő tudósítás komoly felelősséget jelent, és bizony lehet jól is csinálni. Egyik első komolyabb, összetettem szakmai munkám például még a 2002-ben kiadott “Háborús bűnök” című kötet volt, ami egy amerikai projekt magyarra fordítását és szerkesztését jelentette, ahol a szerzők vegyesen voltak a hadviselés, a menekültek és az emberi jogok témájával foglalkozó jogászok és vezető újságírók – itt azért igen jól látszott, hogy milyen súlya is van a konfliktusos területekről tudósítóknak.

Szakértői online beszélgetés az európai demokrácia és jogállamiság kérdésében

Felkerült a YouTube-ra a felvétele annak a szakértői beszélgetésnek, amin az európai demokrácia és jogállamiság kérdéseit jártuk körül olyan kiváló kollégákkal, akikkel az esetleges véleménykülönbségek ellenére is amúgy baráti a viszonyom. Ennek megfelelően kifejezetten jó hangulatú volt a beszélgetés, aminek minden percét élveztem.

Itt nézhető vissza:

Reális, hogy Magyarországot kizárják az EU-ból?

Azt mindenki sokszor hallotta már, egyfajta közhelynek is számít, hogy “az uniós alapító szerződések nem tartalmaznak rendelkezést egy tagállam kizárásáról”, emiatt pedig kialakult az a kép, hogy ez teljességgel kizárt, hogy megtörténjen. Ugyanakkor időnként megjelenik egy másik lehetőség is, ezt szeretném egy kicsit körbejárni.

Ez a lehetőség az uniós alapító szerződések helyett, egészen pontosan mellett a nemzetközi jogra alapoz. Lényege, hogy Magyarország és minden más tagállam csatlakozása nemzetközi szerződéssel történt, és annak esetleges felbontása logikusan az ország tagságának végét jelenti. Tehát ténylegesen ki lehet zárni egy tagállamot azzal hogy a többi tagállam felbontja ezt a szerződést.

Röviden nézzük meg ennek hátterére: az tény, hogy a nemzetközi szerződéseket fel lehet bontani egy fél súlyos szerződésszegése esetén, és ez bizony a csatlakozási szerződésre is igaz. A szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény 60. cikkének 2. a) (i) pontja erre kifejezetten tartalmaz rendelkezést, a nemzetközi szervezetek tekintetében annak 5. cikke pedig külön kitér a “nemzetközi szervezeteket létrehozó” szerződésekre, és kimondja, hogy az egyezmény előírásai azokra is vonatkoznak. Ez azt jelenti, hogy az EU alapító és csatlakozási szerződéseiből “kimaradó” passzusok helyén és a szerződések mögött háttérszabályként továbbra is ott állnak a bécsi egyezmény fentebb hivatkozott előírásai. Tehát igen, szerződésszegés esetén elméletben lehetséges, hogy a többi szerződő fél felbontja a csatlakozási szerződést az adott tagállammal, lényegében kizárják azt.

No de van ennek értelme? És itt van néhány szempont, amit nem mérlegelnek azok, akik lelkesen, de valódi hozzártés nélkül kezdik hangoztatni ezt a lehetőséget.

Az egyik, hogy egy tagállamot kizárni az EU-ból alapvetően teljesen értelmetlen dolog: azzal ugyanis annyi történik, hogy a tagállam tagsági jogai és kötelességei is megszűnnek. Márpedig ez lehet, hogy adott esetben éppen elfogadható opció egy olyan kormányzat számára, ami azzal kell számoljon, hogy egyszerűen nem jön majd több pénz… Ehhez képest már sokkal inkább az állandóan lesajnált 7. cikk szerinti eljárás jár hatékony eredménnyel, mert annak alapján a tagsági jogokat meg lehet vonni (beleértve a különböző pénzek megvonását), a kötelezettségeket viszont továbbra is be lehet vasalni, ezzel pedig éppenhogy az érintett, renitens tagállam kerülhet olyan helyzetbe, hogy magától elkezd gondolkodni a kilépésen. Neki ugyanis sokkal rosszabb lehet egy végigvitt 7. cikk szerinti eljárás, mint egy kizárás, hiszen annak eredményeképpen a Tanács bármilyen tagsági jogosultság-korlátozást alkalmazhat, nem csupán az alapító szerződések által példaként említett, de a hazai médiában folyamatosan legsúlyosabbnak beállított szavazati jog megvonását. Ez egy olyan dolog, amivel már-már kétségbeesetten küzdök évek óta a médiában is: felejtsük már el ezt a szavazat-megvonást, persze, rosszul hangzik, de nem ez a legrosszabb, ami egy tagállammal, pontosabban annak kormányával, különösen az uniós pénzekért rajongó kormányával történhet.

Második, igen jelentős szempont, pláne ha valaki a 7. cikk szerinti eljárás megkerülésében gondolkodik, hogy a szerződés felbontása ugyanúgy az összes többi tagállam döntését igényli, mint a 7. cikk szerinti eljárás második szakaszának egyhangúságot igénylő megoldása. Semmi különbség. Na most, ha egy tagállami kormány- vagy államfő valamiért nem akarja megszavazni a szankciókat az Európai Tanácsban, akkor az miért állna neki a szerződés felbontásának sokkal hosszabb és bonyolultabb folyamatának? Semmivel sem egyszerűbb, mint a 7. cikk szerinti eljárás, sőt…

Már csak azért is, mert azt sem szabad elfelejteni, hogy nem olyan egyszerű a csatlakozási szerződés felbontásának technikája sem. Egészen konkrétan a 7. cikk szerinti eljárás végigvitele a büntetni kívánó tagállamok részéről kevesebb erőfeszítést igényel. A szerződés felbontásához ugyanis kell a tagállamok kormányzatának döntése mellett a parlamentek közreműködése is, hiszen ha alkotmányos rendjeik szerint e szerződés megerősítéséhez kellett a parlamentek döntése, logikusan a felbontáshoz is kell. Ez azért igen komoly kockázatot jelent a kormányok számára, mert nem mindenhol a miniszterelnök által személyesen összeválogatott minionok ülnek a parlamenti padsorokban… Ezzel ellentétben, a 7. cikk alkalmazásával kapcsolatos uniós szavazásokat a tagállami kormányok saját jogon tudják megtenni, akár a Tanács, akár az Európai Tanács szintjén.

Szóval a kommunikáció szintjén jól hangzó duma, hogy ki lehet zárni egy tagállamot, nem is kell a 7. cikkel vacakolni, meg lehet kerülni az egészet, de mint elég világosan látszik, ez a “kirúgás” politikailag sokkal nehezebb és kockázatosabb a tagállami kormányok számára (együtt kell működniük a parlamentjeikkel), egyáltalán nem hajtható végre könnyebben (ugyanúgy egyhangúság kell hozzá), a gyakorlatban pedig semmi értelme vagy haszna nincs (a renitens állam tagsági jogai mellett a kötelességeit is megszünteti) – szóval jó eséllyel nem fog sor kerülni rá, meg sem próbálják majd. Fenyegetőzés lesz, mert az mindig van, de annyi.

Beszélgetés az új szerzői jogi szabályokról – alkalmasak lesznek napjaink kérdéseire válaszokat adni?

Tegnap egy, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) szervezésében egy nagyon érdekes online “kerekasztal” beszélgetésen vettem részt. László József moderációja mellett Gordon Eszter, Kovács Tibor és Dévényi István társaságában beszélgettünk az új, uniós irányelvek alapján nemrég hatályba lépett szerzői jogi szabályokról, azok megfelelőségéről, hiányosságairól és a szerzői jogok védelmével kapcsolatos egyéb kérdésekről.

A kánikula ellenére kifejezetten jól éreztem magam a beszélgetésben, sok kérdést sikerült felvetni, volt idő azok kibeszélésére, és még az aktuálpolitikát is sikerült az éppen szükséges mértékűre szorítani. Ritka élmény ez manapság…

A beszélgetés itt megnézhető, mindenkinek ajánlom, akit érdekel és rá tud szánni egy órát az életéből:

A 862 eurós blöff

Nemrég jelent meg a hír, hogy a 2006-os rendőri erőszak áldozatainak újabb kártérítést fizetne ki a kormány, és természetesen Varga Judit azonnal le is fordította azt a fideszesek által értett nyelvre.

Azon túl, hogy érdekes módon a Fidesz jó ideje megint előveszi ezt a politikai kártyát, jogászként az ember ilyenkor csak elkezd azon gondolkodni, hogy ez most mégis hogyan fog történni, másfél évtizeddel az események után, különösen, hogy összes tudomásom szerint az akkor a panaszosokat képviselő ügyvédek minden kártérítési ügyben megállapodtak a rendőrséggel, legkésőbb a hatóság ellen indított perek bírósági szakaszában. Ráadásul nagyon furcsa dolgok jelentek meg a témával kapcsolatos kormányzati kommunikációban (862 EUR fejenként? Miért pont annyi? Honnan jön ez?), amire csak “szagot fog” az ember, hogy itt valami már megint nem stimmel.

A megszokott politikai rizsát engedjük el, nem érdemel különösebb figyelmet. Maradjunk a jognál, és a tényeknél. Nézzük meg a Közlönyt, amiben megjelent a témában releváns kormányhatározat. Már itt kezdődnek az izgalmak, az ugyanis hivatkozik egy strasbourgi perre, nevezetesen az “az Emberi Jogok Európai Bíróságának 20424/10. számú, a G. A. és társai kontra Magyarország ügy”-re és azt az állítást teszi, hogy annak alapján vannak megalapozott, de “eljárásjogi okból ki nem fizetett kártérítési igények”, amiket most már nagyon rendezni kéne. Ezen a ponton az izgalmak fokozódnak, ugyanis eddig nem tudtam róla, hogy a strasbourgi bíróság valaha ilyen igényeket állapított volna meg. Nem azért, mert nem lehetett volna ilyeneket érdemben megállapítani, hanem pont azért, amit fentebb írtam, mert az ilyen igények mind rendeződtek itthon, legkésőbb a rendőrség ellen indított perek során, megállapodással. És az ilyen megállapodás logikus következménye, hogy a panasz nem tud kimenni Strasbourgba, az Emberi Jogok Európai Bírósága nem hozhat ítéletet az ügyben.

Erről tavaly novemberben az ATV Csatt című, akkor éppen borzalmasan sikerült műsorában szívesen beszéltem volna bővebben is, el is kezdtem, de miután Deutsch Tamás szétüvöltözte az egészet, konkrétan két mondatot alig sikerült összeraknom (kétségbeesett kísérleteim megtekinthetők 15:38-17:11 között). A lényeg, hogy a 2010-2014 között jobbikos parlamenti képviselő Gaudi-Nagy Tamás vezette Nemzeti Jogvédő Szolgálat néven futó jobbikos-fideszes ügyvédmaffia minden lehetséges panaszt megkísérelt megállapodással, pénzügyi kártérítésekkel rövidre zárni. Ebben többnyire sikeres is volt, nagyon sok ügyben a kialakult helyzetben politikai okokból megbénult rendőrség egyszerűbbnek látta azt. Miért a megállapodások erőltetése? Mert az ügyvédek azt látták a korábban Grespik László által Strasbourgig elvitt Bukta-ügyből (amiben érdemben amúgy teljesen igaza volt), hogy a strasbourgi pereskedés nem kifejezetten rentábilis, a megítélt 2000 EUR összegű perköltség nem áll arányban a befektetett munkával, sokkal egyszerűbb a “strasbourgi fenyegetéssel” megállapodásra jutni a rendőrséggel. Akárhogyan is, a lényeg, hogy végül nem is mentek ki az ügyek Strasbourgba, ezért volt számomra különösen meglepő, amit most a Közlönyben olvastam.

Szóval lelkesen rákerestem az kormányhatározat által felhívott “20424/10. számú, a G. A. és társai kontra Magyarország ügy”-re, de bánatos és zavarodott lettem, mert nem találtam ilyet a bíróság ítéletei között. Nem adtam fel, és végül sikerült zöldágra vergődni a dologgal, azonos ügyszámon van egy “L.G. és társai kontra Magyarország” ügyben hozott végzés, itt meg lehet nézni. Hogy hogy lett az L.G.-ből G.A. a kormányhatározatban, azt inkább nem akarom tudni, G.A. a panaszosok listájában sem szerepel sehol, de ezt tudjuk be a kormányhatározat szövegezőjének “igényes” munkájának, láttunk már ilyet, na. Hogy miért fontos, hogy ez egy végzés, nem pedig ítélet? Nagyon egyszerű, a strasbourgi bíróság, mint minden más bírói fórum, elmarasztalni ítéletben szokott, nem végzésben, szóval akkor nagy újdonság itt sem lesz.

Ami végzésből kiderül (a többi dokumentum nem elérhető nyilvánosan), hogy 2010 márciusában, azaz érdekes módon az Orbán-kormány hivatalba lépését közvetlenül megelőzően a fent említett Grespik László egy nagyobb csoportba foglalt panaszos ügyét mégis kivitte Strasbourgba, majd 2016 végi halála után ezt átvette Gaudi-Nagy Tamás. A végzésből nem állapítható meg, hogy ezek az ügyek korábban megjárták-e már a magyar bíróságokat. Az viszont igen, hogy a kormány érdemben nem védekezett a panaszokkal szemben (szép is lett volna, ha az Orbán-kormány elkezdi védeni a Gyurcsány-kormány 2006-os cselekményeit), illetve úgy tűnik, hogy azt sem tette szóvá, hogy jó eséllyel a követelések már nem is előterjeszthetők, hiszen az arra nyitva álló fél éves időtartam már eltelt. Ellenben mi történt? Igen, kitalálták. 2018 májusában végül megállapodás született, miután a bíróság 2017-ben (sic!) felhívta a kormányt, hogy ugyan már legyen oly jó állást foglalni ezekben a nem lényegtelen kérdésekben. A megállapodás szerint a kormány fejenként 862 euró értékben ad kárpótlást a képviselteknek. Szóval innen a szám. Tehát a bíróság nem vizsgálta érdemben a panaszokat, nem állapított meg semmit, egyszerűen végzésével jóváhagyta a jobbikos-fideszes ügyvédek és a Fidesz-kormány megállapodását. Amivel összességében nem lenne baj, de ezt azért csak nem kéne másnak beállítani, mint ami.

A Gaudi-Nagy által képviselt, 862 euróban részesült személyek kezdőneveit a végzéshez csatolt “A” lista tartalmazza. A Varga Judit által is felhívott “53 áldozat” azokat takarja, akik a végzés “B” listáján szerepelnek, akik Grespik László halála után, ahogy a bíróság végzéséből kiolvasható, egyszerűen eltűntek a bíróság elől. Azóta egyáltalán nem jelentkeztek, nem csatoltak újabb meghatalmazást Gaudi-Nagy Tamásnak vagy másik ügyvédnek, sőt, még Gaudi-Nagy sem találta meg őket sem Grespik nyilvántartása, sem pedig a hivatalos népességnyilvántartó alapján.

Ebből az következik, hogy ezeknek a (kérdéses, hogy egyáltalán létező) embereknek semmilyen kártérítés nem jár. Ezt maga a Bíróság mondta ki a végzésben, hozzátéve, hogy “semmilyen, az Egyezmény szerinti emberi jogi körülmény nem indokolja a panasz további vizsgálatát”:

The Court therefore concludes that they may be regarded as no longer wishing to pursue the application (Article 37 § 1 (a) of the Convention). Furthermore, in accordance with Article 37 § 1 in fine, the Court finds no special circumstances regarding respect for human rights as defined in the Convention and the Protocols thereto which require the continued examination of the application.

http://hudoc.echr.coe.int/fre?i=001-186653

Na, ezért lett törölve az eljárás, végzéssel, ahelyett, hogy érdemi ítéletet hozott volna benne, az érdemi ítélet pedig igen jó eséllyel elutasítás lett volna. És most ebből az “ügyből” bábozna el a kormány valami komoly drámát.

Ahogy Varga Judit fogalmazott: “Nem felejtünk!” Én is csak remélni tudom, hogy nem felejtjük el, kik szórták ki az adófizetői pénzeket propagandára és hazugságokra. A jelen esetben 120*862 + 53*862 eurót, azaz valamivel több, mint 51 millió forintot.

És vajon mennyi ebből Gaudi-Nagy Tamás sikerdíja?