Most, hogy a rendőrség bevitt néhány embert néhány Facebook poszt miatt, előkerültek a megmondások a parlamenti ellenzék részéről, hogy “szóltunk előre, hogy ez lesz az egyik probléma”. Hát, igen.
Számomra az alábbi kérdésekre nincs világos válasz:
- Miért nem fordult a parlamenti ellenzék az Alkotmánybírósághoz a veszélyhelyzet kihirdetésének Alaptörvény-ellenességének megállapítását kérve? Egynegyed elég lett volna hozzá.
- Miért nem fordult a parlamenti ellenzék az Alkotmánybírósághoz a puccstörvény Alaptörvény-ellenességének megállapítását kérve? Egynegyed elég lett volna hozzá.
- Miért nem kezdeményezte az azt aláíró Áder elleni megfosztási eljárást, amikor a saját közzétett nyilatkozatából is látszott, hogy tudja, hogy az Alaptörvény-ellenes? Egyötöd elég lett volna hozzá.
- Miután a fenti tétlenséggel másfél hónapon keresztül sikerült végigasszisztálni a veszélyhelyzet Alaptörvény-ellenes kihirdetését, a puccstörvény elfogadását, miért csak akkor, de csak akkor sikerült összehozni az egynegyedet az Alkotmánybírósághoz forduláshoz, amikor a kormány az elsőre még iciripicirinek gondolt, de számukra aztán mégis túl nagynak ítélt húsosfazekakba kezdett belenyúlkálni? Addig miért nem volt olyan fontos?
Megvárom a választ, mielőtt a saját gondolataimat kifejtem – különösen az utolsó kérdésben – aztán majd megint kapok a pofámra ellenzéki barátaimtól. Előre szólok: a “de hát a gonosz Alkotmánybíróság úgyis elmeszel” érvet nem fogadom el, akkor sem ha amúgy jó eséllyel igaz. A politikai cselekvés ugyanis nem eredmény-függő, Trump ellen sem azért indították meg az impeachment eljárást a kongresszusi demokraták idén januárban, mert eredményt reméltek attól, hogy majd a republikánus szenátusi többség hirtelen varázsütésre meggondolja magát… De ha ezt komolyan magyaráznom kell, az már rég rossz.
Meg hát van itt egy fontosabb probléma is.
Tök jó, hogy annak idején “szólva volt” a rémhírterjesztés miatt, ám már akkor is teljesen világos volt, hogy ez terelés. Nem véletlen, hogy én egyáltalán nem akartam sokat foglalkozni vele, ugyanis ez nem stratégiai, hanem csupán taktikai eleme volt már akkor is a kormányzatnak, amit éppen hogy az előre kiszámítható – ellenzéki – reakciók építenek majd erőssé. Ahogy már az elfogadása pillanatában nyilvánvaló volt, jogi eljárások önmagában ez alapján nem nagyon képzelhetőek el, és ennek megfelelően az első szakaszban az előny azzal volt realizálható, hogy a kormánypártiak lelkesen és szakmailag nagyon alátámasztottan mondogathatták, hogy “de hát ez nem úgy van”, javaslom elolvasásra például az NKE rektorának “független” véleménycikkét a “független” Indexen, amit a kormány tagjának kérésére indítottak, és valamiért csak az én, érdemi ellenérveket tartalmazó írásomat nem voltak hajlandók leközölni. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy azok ott véletlenül születtek?
Na, most jön a második szakasz, most zárul a csapda: bár a sajtó tizedakkora intenzitással számol be róla (hiszen ennek nincs hírértéke), az ügyészség már elkezdte visszadobálni az ügyeket és a rendőrség által bevitt embereket, mondván – helyesen – hogy a cselekmény nem bűncselekmény. Tehát most azt fogja eljátszani a kormány, hogy “hát itt mekkora ügyészségi függetlenség van”, és lám-lám, minden kritika alaptalan – és tekintettel arra, hogy valóban meg fognak szűnni az ügyek, kívülről úgy is fog kinézni, hogy igaza van. Megint. (Miközben persze fontos szempont a tényleges félelemkeltés is, hiszen az eljárás eredményétől tök függetlenül, senki sem szeretné magát kitenni ilyesminek.)
Miközben az ellenzék újra súlyos lemaradásban van, ott tart, hogy “megmondtuk”, a gond az, hogy a kormány is “megmondta”, és most már az a valóság, amit a kormány mondott meg. És ami igazán fájdalmas, hogy nem csak hogy taktikai fronton veszít az ellenzék, de a stratégiai fronton nem is csinált semmit.
Miért?
Lattmann Tamás honlapja 