Címke: Oroszország

Ukrán-orosz csúcstalálkozó Budapesten?

A sajtóban pattant fel a címben foglalt lehetőség, érdemes körüljárni egy kicsit. Ami tény, hogy Orbán Viktor számára politikai szempontból nagyon komoly diplomáciai elismerést jelentene, amit kiválóan lehetne belpolitikai előnnyé konvertálni: lám, nálunk történnek, dőlnek el fontos dolgok, és sikeres tárgyalások esetén Budapest ezúttal szó szerint is beírhatná magát a diplomácia és a történelem nagykönyveibe a Budapesti Béke vagy Tűzszünet elérésével. Ez nem csak kül- hanem belpolitikai szempontból is fontos lenne, hiszen Orbán Viktor alá tudná támasztani vele az elmúlt évek külpolitikai ingázásait, gyakran összefüggéstelen lépéseit.

Sőt, itt még értelmezhetővé válna az elmúlt évek általam is intenzíven kritizált legnagyobb szégyene, a Nemzetközi Büntetőbíróság elhagyása. Tévedés ne essék, az elvi álláspontom a kérdésben továbbra is változatlan, viszont a lépés, ha erkölcsössé nem is, de gyakorlatban védhetővé válhatna egy ekkora diplomáciai siker esetén. Jó eséllyel az orosz elnök nem jönne egy olyan EU-tagállamba, amely köteles lenne letartóztatni, ellenben – okoskodhat a magyar diplomácia, valamint Orbán Viktor – ha ennek veszélye már nem áll fenn, akkor nincs akadálya a találkozónak Magyarország területén. És ezért megérheti bevállalni a politikai-diplomáciai kellemetlenségeket, különösen hogy különösebben nagy hátrányokkal nem kellett számolni: a Nemzetközi Büntetőbíróság kimondta Magyarország jogsértését Netanjahu le nem tartóztatása miatt, és megtette az egyetlen dolgot, amit lehetett, a Részes Államok Közgyűlésének elsírta bánatát, és nem történt semmi. Az Európai Unió is – egyelőre – hallgat a kérdésben, láthatóan annyira nem zavarja az uniós intézményeket a felrúgása a nagyon kevés közös külpolitikai értékek egyikének, hogy tegyenek valamit, még azt sem tartom kizártnak, hogy részben osztják a magyar kormány terveit, és nem akarnak keresztbe feküdni azoknak. Ezt nem tudjuk, nem is lényeges, a lényeg, hogy nem “drágították meg” ezt a külpolitikai lépést.

Szóval, úgy tűnhet, hogy akár ez még be is jöhet. Ugyanakkor, mint mindig, megint hibás lehet a számítás.

Ahogy ezt akkoriban is többször, több helyen elmondtam, a Nemzetközi büntetőbíróság elhagyása nem megy egyik napról a másikra. Miután a kilépésről szóló dokmentum megérkezett az ENSZ főtitkárához, a bíróság statútuma egy évig még mindenképpen kötelezi a részes államot, tehát annak kötelező ereje jövő nyárig, egészen pontosan 2026. június 2-ig nem szűnik meg. A jövő évi magyarországi választásokra viszont még az előtt fog sor kerülni, tehát egy ilyen esetleges diplomáciai siker ott nem lesz használható, arra pedig nem érdemes számítani, hogy az orosz fél félreteszi aggyályait, arra meg pláne nem, hogy az európai integráció felé igyekvő ukrán fél részt vállaljon egy ilyen kutyakomédiában. A fájdalmas valóság az, hogy Orbán Viktor senkinek nem ér annyit, hogy a saját biztos pályájától eltérjen. Mindazonáltal, ha a magyar kormány hosszabb távban gondolkodik, ez még mindig vállalható megoldásnak tűnhet számára (egy őszi budapesti találkozóval), és bár az eddigi időszak gyakorlata alapvetően nem erre enged következtetni, nem zárható ki, hogy külpolitikai területen el tudja engedni a szigorúan választási ciklusokban való gondolkodást. Ez amúgy nem is áll távol Orbán Viktor elmúlt években mutatott politikai arcélétől, és ha abból indulunk ki, hogy a találkozó előkészítésével kapcsolatos híreknek is lehet politikai kommunikációs értéke, akkor egy ilyen megoldás sem életszerűtlen.

Különösen annak fényében, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság rendszerébe lényegében ingyen vissza lehet állni bármikor… Ezen a ponton utalnék a Részes Államok Közgyűlése elnöke által elmondottakra, amikor a magyar távozást kommentálta: “I truly hope that Hungary’s withdrawal from the Rome Statute is not permanent, but just a brief pause to its commitment to international justice”. Úgyhogy a következő kérdés az lehet, hogy szerencsés-e, ha az államok pillanatnyi külpolitikai érdekeik miatt el-elengedik a jogszerűség iránti elkötelezettségüket. Ez nem csupán elméleti-filozófiai probléma, hiszen a magyar kormány képviselői is a Nemzetközi Büntetőbíróság témájában való kommunikációjukban folyamatosan állították szemben az “igazság” és a “béke” értékeit, reflektálva ezzel (még ha tudatlanul is) a bíróság statútumának 16. cikkébe foglalt (sokak által a kezdetektől kritizált) lehetőségre, amely szerint az ENSZ Biztonsági Tanács bármikor bármelyik, a Nemzetközi Büntetőbíróság előtti nyomozást vagy eljárást felfüggesztheti, ha azt a nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében szükségesnek látja.

Szóval a kérdés, amira a jövő fogja megadni a választ: a magyar kormány ilyen fordulót akart-e tenni, és amúgy jónak tartjuk-e az ilyen fordulók lehetőségét.

A Magyarország által az orosz fegyveres erőktől átvett ukrán hadifoglyokról

Június 8-án, csütörtökön este ütött be a hír a magyar médiába, hogy Magyarország állítólag ukrán hadifoglyokat vett át Oroszországtól, ami rögtön kavart is némi érdeklődést egyelőre a szakmai fórumokon. Péntek reggel, amikor a bécsi főpályaudvaron épp a vonatról kecmeregtem le, felhívott az Index, hogy beszéljünk a témáról egy kicsit, ennek eredménye itt olvasható. Már akkor is utaltam arra, hogy egyelőre igen szűkös a rendelkezésre álló tényismeretünk, márpedig a helyzet jogi minősítése ettől erősen függ, ennek ellenére a cikk a látható, igencsak leegyszerűsítő címmel jelent meg. Közben az óráim közötti ebédszünetben a Klubrádióval is beszéltem a témában, de hát a tények tekintetében nem lettünk közben jobban informáltak.

Az ismert tények alapján úgy láttam, hogy az 1949-es harmadik genfi egyezmény (ami a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozza) 12. cikke alkalmazandó a helyzetre, ami lehetővé teszi, hogy egy hadviselő fél csúnya kifejezéssel élve “megőrzésre” átadjon hadifoglyokat harmadik államnak, amennyiben az is részese az egyezménynek – és ebben az esetben nem szükséges a hadifoglyok saját államának hozzájárulása. Ennek magyarázata alapvetően nagyon egyszerű: a hadifogoly továbbra is katona, a fogságba esés tényével ugyanakkor már a fogvatartó állam főhatalma alá kerül, azaz itt ukrán katonák Oroszország hatalmába, aki dönthet a sorsukról, ugyanúgy, mint a saját államuk. A katona oda megy, ahova küldik, a jelen esetben Magyarországra, és ehhez nincs szükség a saját állam hozzájárulására, vagyis Ukrajnát nem volt szükséges megkérdezni. Egyetlen szempont van, hogy a hadifogolyra vonatkozó védelmi szint ne csökkenjen, ezért áll fenn a feltétel, hogy az átvevő államnak is részesnek kell lennie az egyezményben. A jelen esetben ráadásul, mivel magyar etnikumú személyekről lehet szó (ahogy pletykák utaltak rá már akkor is), feltételezhető, hogy nekik amúgy is jobb a magyar állam által fenntartott fogság, bár ennek részletei nem voltak ismertek.

Már itt is utaltam arra ugyanakkor, hogy előzetesen beszélgettünk a témában pl. Hoffmann Tamássl (aki a telexen adott a témában egy, annak jóval több aspektusát érintő interjút, ezt mindenképpen ajánlom), és már ennek során felmerült az egyezmény egy másik cikkének relevanciája. Az ő álláspontja szerint a 111. cikk alkalmazandó (ami alapján szükséges Ukrajna hozzájárulása), ami ugyanakkor azt a helyzetet szabályozza, amikor hadifoglyokat nem egyszerűen átad egy hadviselő egy harmadik államnak, hanem amikor azok lényegében mentesülnek is a további szolgálat alól, és véget is ér a hadifogoly státuszuk. Itt logikusan azért kell Ukrajna hozzájárulása, mert a saját katonáit a szolgálatából (függetlenül azok etnikumától vagy bármi mástól) csak ő engedheti el, a fogva tartó hatalom, vagy harmadik állam logikusan nem. Nagyon fontos, hogy az állampolgár honvédelmi kötelezettsége (ami pl. a katonai szolgálat különböző formáiban ölt testet) nem nemzetközi jogi, hanem belső jogi kötelék, amit csak az adott állam bonthat fel. Ebből következik az is, hogy ha szabadon engedik a hadifoglyot, az köteles visszatérni a saját egységeihez/országába, hacsak ez alól nem kap mentesítést az államától, de semmi ilyesmiről nem volt információ azóta sem. (Ahogy az is, hogy a hadifogoly, ha lehetősége van, mindig köteles megszökni, vagy legalábbis megpróbálni, éppen ezért írja elő ugyanez a genfi egyezmény, hogy fogolyszökés, vagy annak kísérlete miatt a hadifogoly legfeljebb fegyelmi büntetést kaphat – hiszen azzal belső jogi kötelezettségének próbált eleget tenni.)

Ehhez képest a későbbiekben kezdett alakulni az eset tényállása, kezdtek szivárogni az információk. Valamikor aznap este jelent meg a kormánymédiában, hogy “a tizenegy kárpátaljai Magyarországon már nem “hadifogoly”, hanem szabad ember”, ami már előre vetítette, hogy más lesz a helyzet, mint amire az elején következtetni lehetett.

Gulyás Gergely a mai kormányzati sajtótájékoztatón úgy tűnik, végre tiszta vizet öntött a pohárba, amikor is bejelentette, hogy “a kárpátaljai hadifoglyok már nem hadifoglyok, oda mennek, ahova szeretnének”. Ez önmagában nagyon jól hangzik, de az a gond, hogy – mint fentebb levezettem – katona esetében nincs olyan, hogy “szabad ember”. Vagy elengedi az állama a szolgálatból (jelen helyzetben Ukrajna), vagy nem. Ezen a hadifogságba esés ténye sem változtat (sőt!), az akármilyen, említett “egyházközi együttműködés” vagy mi meg pláne nem.

Szóval a jelen helyzetben úgy tűnik, hogy a kezdeti információkból következett érvelésemmel szemben nem egy, a harmadik genfi egyezmény 12. cikke, hanem 111. cikke szerinti átadásról van szó, ott pedig már szükséges (lett volna) Ukrajna hozzájárulása. Ha pedig ez a helyzet, akkor téves Gulyás megállapítása, miszerint “oda mennek, ahova szeretnének”, nem, nekik most ukrán állampolgárként Ukrajnába kellene menniük. Ha nem teszik meg, az ukrán hatóságok jó eséllyel katonaszökevényként kezelik majd őket.

Itt annak lehetősége merül fel, hogy Magyarország nyújthat-e valamiféle védelmet számukra. Elsőre az jutott eszemben , hogy az európai uniós menedékjogi szabályozás alapján az 2001/55/EK irányelv meghatározta jogi rezsim definíciója alapján jogosultak lehetnének átmeneti védelemre, ám egyrészt hiányzik a “tömegesség”, másrészt pedig az a gond, hogy a nemzetközi gyakorlatban sincs jelen a honvédelmi kötelezettség valamiféle “üldöztetés”-nek minősítése, hiszen ezzel az államok egy mindannyiuk számára veszélyes precedenst teremtenének. Egyelőre azt kell mondanunk, hogy jogi eszköz nincs a magyar állam kezében, de ez nem jelenti, hogy ne tudna mit tenni. Gruevszki esetében sem volt. Ez politikai csörtékre fog vezetni a magyar és az ukrán kormány között, de utóbbi várhatóan nem fog nagyobb ügyet csinálni a dologból, különösen hogy politikailag számára ez a felállás igencsak előnyös: tovább lehet démonizálni a magyar kormányt, ne adj’ isten, a kárpátaljai magyarokat is (akik majd a helyi propaganda szerint gyáván megfutottak Orbán köpenye alá), és minden megy tovább a szokásos úton. Ennél több várhatóan nem lesz a dologban.

Egy kiegészítő kérdés – jogsértést megvalósító pozitív diszkrimináció?

Érdekessége az ügynek egyébként, hogy megvalósított egy olyan, kissé abszurd helyzetet, amire pár évvel ezelőtt, a téma kutatójaként elméleti problémaként már felhívtam a figyelmet. Egy elméleti problémát végiggondolva a kutató-elemző megpróbálja annak lehetséges gyakorlati következményeit is feltárni, megvizsgálva, hogy arra a létező szabályok alkalmazhatóak-e, ennek során alakult ki bennem egy nagyon hasonló forgatókönyv lehetősége. Ezzel kapcsolatban egy, a témával foglalkozó OTKA-tanulmánykötetben 2019-ben megjelent tanulmányomból idéznék itt:

A pozitív diszkrimináció a korábban hivatkozott 1965-ös ENSZ-egyezmény alapján sem tilos, a III. Genfi egyezmény pedig – mint fentebb rögzítettük – a „hátrányos” megkülönböztetés tilalmát említi, hallgat az előnyben részesítés lehetőségéről, amiből az következik, hogy az ilyen gyakorlat megengedhetőnek tűnhet. Ugyanakkor világosan kell látni, hogy a pozitív megkülönböztetés alkalmazhatóságát az ENSZ-egyezmény csak a fennálló különbségek felszámolása érdekében fogadja el jogszerűnek,14 így amennyiben a fogva tartó hatalom szándéka nem ilyen célra irányul (hanem mondjuk az adott államnál kedvezőbb tárgyalási pozíció elérésére, vagy egyéb saját politikai érdek biztosítására), úgy az előnyben részesítési cselekménye az ENSZ-egyezmény alapján a III. Genfi egyezmény konkrét tiltó rendelkezésének hiánya ellenére is jogellenesnek tekinthető. Utóbbi tilalom hiánya viszont azért releváns, mert ezzel az állami jogsértés nem nyilvánvaló, az egyén háborús bűncselekményért való esetleges büntetőjogi felelőssége megsértett egyezményi tilalom hiányában pedig lényegében kizárható.

Lattmann Tamás: A megkülönböztetés tilalma a nemzetközi jog, azon belül a nemzetközi humanitárius jog rendszerében. In: Szalayné Sándor Erzsébet (szerk.) Egyenlő bánásmód irányelvek – helyzetkép : Tanulmányok az uniós joganyag tagállami alkalmazásáról. Pécs, Magyarország : Publikon Kiadó (2019) 206 p. pp. 127-135. , 133. o.

Ebben a helyzetben is ez történik: az Oroszország által fogva tartott hadifoglyok között különbségtételre kerül sor, magyar etnikumú hadifoglyok kerülnek átadásra, ami számukra az utolsó kormányzati bejelentés szerint a szabadságot jelenti. Emögött nyilván politikai vagy ha megengedjük, humanitárius célú megfontolás húzódik, ezzel viszont az a gond, hogy a jelenlegi nemzetközi jogrend, egészen pontosan a fentebb hivatkozott, Oroszország által is ratifikált, 1965-ös ENSZ megkülönböztetés általános tilalmát kimondó egyezménye ezt pozitív diszkriminációként nem ismeri el jogszerűnek. Az ugyanis a pozitív diszkriminációt az egyenlőtlenségek kiküszöbölése érdekében tekinti megengedhetőnek, a politikai vagy a humanitárius célokat nem említi. Tehát azzal, hogy Oroszország a kárpátaljai magyarok tekintetében alkalmazott pozitív diszkriminációt az általa fogva tartott személyek között, érvelhető, hogy megsértette a nemzetközi jogot annak emberi jogi ágán is, a nemzetközi humanitárius jog genfi egyezményi előírásán túlmenően.

Ugyanakkor, ahogy az idézet utolsó mondatában is jeleztem, ez nem valósít meg háborús bűncselekményt, ám az érintett állam emberi jogi felelőssége megállapíthatóvá válik: ennek terepe a strasbourgi emberi jogi bíróság lehetne, de mivel annak rendszeréből Oroszország már jóval az eset előtt kilépett, annak joghatósága nehezen állapítható meg (itt és most nem belemenve a kilépés ténye által felvetett kérdésekre). Ellenben a hivatkozott ENSZ egyezmény alapján működő szakértői-ellenőrző bizottság (CERD) akár vizsgálat tárgyává is teheti még.

Az Ukrajna elleni orosz agresszióval összefüggésben megállapítható nemzetközi bűncselekményekért való felelősségre vonásról a HVG-n

Tegnap jelent meg a hvg.hu fizetős felületén egy, a közreműködésemmel született cikk a mindig kiváló Eurológustól, ami azt járja körbe, hogy hogy állnak a háborúval kapcsolatos büntetőjogi felelősségre vonatkozó vizsgálatok, milyen lehetőségek vannak tényleges eljárásokra, milyen intézmények állnak ehhez rendelkezésre, stb.

A cikk elérhető itt:

https://hvg.hu/360/20230302_Felelossegre_vonhatjake_a_haborus_bunosoket

Korábbi írások a honlapomon a kérdéssel kapcsolatban:

Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.

A Lengyelországban becsapódott rakéták hatásairól az ÉS hasábjain

Tegnap megjelent az Élet és Irodalom aktuális száma, amiben írtam egy elemzést a Lengyelországban becsapódott rakéták miatt kialakult helyzetről. Kitértem arra, hogy milyen esetben milyen lehetőségekkel lehet számolni, szem előtt tartva, hogy a NATO-tagság okán milyen esetleges érintettsége lehet Magyarországnak is.

Szerencsére azt láthatjuk, hogy azóta a helyzetet sikerült némileg lehűteni, tehát a konfliktus nem eszkalálódott tovább.

Az írást az ÉS honlapján előfizetéssel vagy egy rövid reklám után online is el lehet olvasni.

ATV Start – valóság és mondott valóság

Tegnap kora reggel az ATV Start műsorában kezdtem a napot, a visszatartott uniós pénzekkel kapcsolatban kaptam kérdéseket – ezzel összefüggésben pedig tudtam arról beszélni egy kicsit, hogy mi a valóság és mi a mondott valóság, és akkor miről is vitatkozunk igazából? Szeretném itt is rögzíteni, ami itt elmondtam, meg már több helyen is: a kormány “vállalásait” nem a Bizottság diktálta. Azokkal a kormány állt elő, mi külső szereplőkkén még azt sem tudjuk, hogy a Bizottság elfogadta-e vagy nem, beleértve pl. a minden szempontból fura integritás hatóságot is (amelyről azért korábban már ejtettem itt egy-két keresetlen szót és kritikus megjegyzést), tehát amikor a kormány arról panaszkodik, hogy a Bizottság folyamatosan változtatja, hogy mit akar, azt nem nagyon kell elhinni neki.

Emellett beszélgettünk egy kicsit a Lengyelországban becsapódott rakétákról, és hogy milyen hatással lehetnek a NATO-orosz kapcsolatra a folyamatban lévő háború tekintetében – valamint hogy hova vezet, hogy egyes államok és az Európai Parlament terrorista államnak, vagy terrorizmust támogató államnak minősíti Oroszországot.

A háború során alkalmazott kazettás bombákról

Egy, az Amnesty International által pár napja közzétett jelentés szerint a Harkivban zajló műveletek során az orosz erők több esetben is alkalmaztak kazettás bombákat, aminek következtében civilek haltak, vagy sebesültek meg.

Ezzel kapcsolatban kérdezett ezekről a fegyverekről a HírKlikk, amiből egy hosszabb interjú lett. Meg kell mondanom őszintén, jól esett végre a hazai médiának a legszűkebb szakterületemhez tartozó témáról beszélni… Értem én, hogy a többséget annak politikai összefüggései okán az EU szankciós meg egyéb politikái és hasonló témák érdeklik, ugyanakkor ez legalább olyan fontos.

Online előadás az orosz-ukrán konfliktus nemzetközi jogi kérdéseiről

Valamivel több mint két hete tartottam egy online előadást az orosz-ukrán konfliktus nemzetközi jogi kérdéseiről a Tomori Pál Főiskola szakkollégiumának szervezésében, ennek szerkesztett változata a YouTube-on mostantól elérhető.

Figyelem, szakmai tartalom, politika/közélet csak nyomokban van benne, talán a végén, az uniós szankcióknál, ott meg ugye külön érdekességet ad neki a tegnapi éjjeli megállapodás az Európai Tanácsban, amiről valamikor lesz egy külön poszt is…

Büntető felelősségre vonás lehetőségei az orosz-ukrán konfliktusban – a Klubrádión

A Klubrádió mai, “Hetes stúdió” című műsorában arról beszélgettünk Hardy Mihállyal, hogy milyen módok vannak egy fegyveres konfliktus során elkövetett bűncselekmények kivizsgálására, valamint hogy egyáltalán mi minősül ilyennek.

A beszélgetés során röviden áttekintettük ennek a jogterületnek a fejlődését is, Nürnbergtől máig, valamint hogy mi volt előtte, és hogy mi van ma. Valamint néhány példán keresztül elhatároltuk egymástól a jellemző cselekményeket és azok jogi megítélését.

A beszélgetés itt hallgatható vissza, kb. 44:15-től.

Az Oroszország elleni szankciók egyes kérdéseiről

Az orosz agresszió eredményeképpen, annak kezdetétől egyre élesebben kerül elő az alkalmazható szankciók kérdése. Több helyen, többször nyilatkoztam erről a válság kezdete óta, így például itt:

Felmerült az is, hogy az Európai Unió intézményei között mi a szerepe az Európai Parlamentnek, hiszen az feltűnő politikai aktivitást mutat. Erről összefoglalóan már itt is beszéltünk, a lényeg az, hogy miután az Európai Uniónak nincs általános külpolitikai hatásköre, csak akkor tud egységes álláspontot képviselni és intézkedéseket – akár szankciós intézkedéseket – elfogadni, ha azokban teljes tagállami konszenzus van. (Itt beszéltünk a konfliktus során elkövetett jogsértésekért való felelősség kérdéseiről is):

Tegnap este az ATV “Egyenes beszéd” című műsorában beszéltünk ezekről, illetve ma az ATV Híradóban kifejezetten a gázszállításokkal kapcsolatos magyar kormányzati álláspontról.

Amit látni kell: a politikai helyzet romlásával, azaz a konfliktus eszkalációjával a magyar kormány is egyre nehezebb helyzetbe kerül. Lényegében az egyetlen külpolitikai “eredmény”, amit Orbán mutogathat az elmúlt években, azok az oroszokkal kötött hosszútávű gázszállítási szerződések, amiknek köszönhetően nálunk rezsicsökkentés van, Nyugaton meg megfagynak két nemváltás között – legalábbis szerinte és a kormánypropaganda szerint. (Persze aki ezt elhiszi, annak már úgyis mindegy.)

Ez nem más, mint az általam is már sokszor korábban megénekelt “PR-kormányzás”, annak a legrosszabb formában, ráadásul most előállt az a helyzet, hogy ha uniós döntés születik a gázimport leállításáról, akkor hirtelen még ez a PR-termék is eltűnik, és tényleg semmit nem lehet mondani még azoknak sem, akik ezt a semmit idáig elhitték.

Ezért van ez az eltökélt ellenállás már az ötlettel szemben is, ám kérdéses, hogy ez meddig tart ki, ahogy az is, hogy mikor jön el egyfajta töréspont a kérdésben. Azt ugyanis látni kell, hogy akármennyire is PR, amikor az EU, pontosabban az uniós tagállamok eljutnak oda, hogy erről gondolkodnak, akkor ez a kérdés már tényleg a szankciós politikáknak és eszközöknek az a szintje, ahol már magának a büntetőnek is fáj a büntetés – nem véletlen, hogy a tagállamok sem erőltették eddig ezt a kérdést ennyire. De nem mernék fogadni arra, hogy lesz, vagy nem lesz továbblépés innen… És akkor a magyar kormány bizony szorult helyzetbe kerül.

Ideiglenes intézkedések Strasbourgban Oroszországgal szemben

A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága a mai napon ideiglenes intézkedések elfogadásáról döntött Ukrajna kérelmére Oroszországgal szemben. Mint egy korábbi posztban már jeleztem, érdemes Strasbourgra is figyelni, hiszen annak joghatósága mindkét államra kiterjed, és az Emberi jogok európai egyezménye egy fegyveres konfliktusban is alkalmazandó. A legfontosabb, az egyezmény által védett, fegyveres konfliktusos helyzetben jellemzően veszélyeztetett emberi jogok az élethez, a tisztességes eljáráshoz, valamint a tulajdonhoz való jog, a kínzás, kegyetlen és embertelen bánásmód tilalma, az egyezmény célja az ezekben esett károk minimalizálása, természetesen tekintettel a háborús körülmények miatti eltérésekre a mindennapokhoz képest.

Azon, hogy a bíróság joghatósága mind a két államra kiterjed, nem változtat a tény, hogy az Európa Tanács nemrég felfüggesztette Oroszország egyes tagsági jogait. Egyrészt azért, mert az a tagi kötelezettségeket nem érti, másrészt pedig azért, mert a tagállamok emberi jogi kötelezettségei nem az Európa Tanács-tagságból fakadnak, hanem hogy megerősítették az Emberi jogok európai egyezményét, ami egy elkülönült, önálló nemzetközi szerződés. Azt a nemrégi bejelentést a volt elnök Medvegyev részéről, hogy a felfüggesztésre való hivatkozással akkor most Oroszország akár vissza is állíthatná a halálbüntetést, érdemes fenntartással kezelni, ugyanis – mint látjuk – a két dolog között nincs közvetlen ok-okozati kapcsolat, emellett pedig ilyen mondásból már láttunk egyet Törökország részéről a 2016-os puccskísérlet után, és az sem bizonyult komolynak: egyszerű fenyegetés maradt. Persze egy populista javaslatnak jó, de mivel igazából semmi tényleges előnyt nem jelentene a halálbüntetés visszaállítása az általa kiváltott politikai feszültségekhez és újabb kritikákhoz képest, emiatt nem érdemes komolyan foglalkozni vele.

Most elfogadott végzésében a bíróság felszólította Oroszországot, hogy tartózkodjon a nemzetközi jog által védett személyek és objektumok elleni támadásoktól, illetve adjon tájékoztatást az e cselekmények körében a megelőzés érdekében tett intézkedéseiről. Ha valaki esetleg arra számított, hogy a bíróság en bloc a fegyveres erő alkalmazásától tiltja el Oroszországot, emiatt pedig most csalódott, emlékezzen rá, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága az egyezmény ellenőrző szerve, joghatósága annak sérelmének vizsgálatára terjed ki. Annak eldöntése, hogy egy állam jogsértő módon indít-e fegyveres konfliktust, nem ennek a bíróságnak a feladata. Helyesen. Már csak azért is helyesen, mert a konfliktus során esetlegesen sérelmet szenvedett emberi jogok szempontjából is irreleváns, hogy azok “kinek a jogai”, egy agressziót elkövető állam polgáráé, vagy annak áldozatáé, még akkor is, ha együttérzésünk nyilván inkább az utóbbi mellé áll.

Az ukrán kérelem egy újabb államközi panaszos eljárást indított el, ami mellett ott van még a lehetőség a különböző egyéni panaszok előterjesztésére is (a megfelelő szabályok betartásával, így például az állami jogorvoslati lehetőségek kimerítése után). Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a 2009 után, tehát az elmúlt tizenkét évben indított államközi panaszos eljárások száma mostanra már jócskán meghaladta az egyezmény hatályba lépése és 2009 között eltelt időszakban, azaz majdnem hatvan év alatt megindított ilyen jellegű eljárások számát, és ezek kivétel nélkül a rendszerváltás után az Európa Tanács tagjaivá váló államokat érintenek vagy érintettek.