Ma a HetiTv reggeli adásában lehetőségem nyílt bővebben beszélni a vétójog intézményéről. Tudom, hogy divat beszélni ellene, de az engem – szokás szerint – ez a legkisebb mértékben sem érdekel.
Ha valaki olvasni is szeretne róla bővebben, akkor újra ajánlom az Élet és Irodalom hasábjain 2022 nyarán megjelent hosszabb elemző írásomat.
A ma reggeli pedig itt megtekinthető:
Legalábbis a most megjelent Magyar Közöny podcast-beszélgetés címe alapján… Aztán majd meglátjuk, de az tény, hogy az orbáni külpolitika azzal, hogy széttartó folyamatokat próbál a saját érdekében egymáshoz drótozni, na abból semmi jó nem fog kijönni hosszú távon az ország számára.
Kicsit hosszabb beszélgetés:
Elérhető lett annak a beszélgetésnek a felvétele, amit még november 7-én az EuroFocus podcast számára csináltunk Ónody-Molnár Dórával.
A beszélgetés során téma volt az uniós szankciópolitika, az amerikai-európai viszonyok, az Orbán-kormány mozgástere és manőverezései, valamint azok belopolitikai mesékké transzformálása… Jó beszélgetés volt:
Elérhető lett a YouTube-on a múlt hét pénteken a KlikkTV-re felvett beszélgetés, aminek során beszélgettünk Orbán Viktor trükkjeiről, a kormány külpolitikai lehetőségeiről, Trumpról, EU-ról és a jövő évi választások felé vezető útról. Szerintem jól sikerült, volt lehetőség alaposabban átbeszélni dolgokat, ajánlom megtekintésre.
A nyártól sikerült emlékezetesen búcsúzni, a múlt hét péntek elég sűrűre sikerült nekem.
Reggel 6-kor az ATV Start felé indítottam a napot, ahol Robert “Magyar” Brovdi kitiltásáról beszélgettünk:
Utána rögtön egy gyors kör következett Tihany irányában a Tranzit fesztiválra, a HírTV Kontra c. műsorának felvételére (ott sem voltam még soha), ahol az aktuális politikai kommunikációs trendekről, módszerekről és ezek következményeiről beszéltünk.
Ezután sovány malac-vágtában vissza Budapestre a KlikkTV-be, ahol Magyar György és Veres Gábor társaságában, Balogh judit vendégeként három részben beszélgettünk a politikai aktualitásokról:
És ha még nem lett volna elég, kora este még volt egy előadásom a Mindenki Szabadegyeteme rendezvényén, ahol mellettem még Palotás János is tartott előadást. A sok logisztika be is ütött, sikerült tíz perc késéssel odaérkezni, de szerencsére megvártak.
És bár fárasztó, de marha jó nap volt, tök jó emberekkel sikerült megismerkedni, mondjuk azért a fáradtság az előadás során már itt-ott beütött, talán emiatt is bizonyos pontokon sikerült a szokásosnál informálisabbnak lenni. 🙂 Beszéltem az uniós jogról, csatlakozásokról, államok elleni eljárásokról, és bár egy bizonyos ponton a számítógépem elfáradt és csendben megadta magát, megszüntetve a vetítésemet, azt le lehet tölteni innen, ha valakit érdekel…
Beszéltem a Népszavának és a 24.hu-nak arról, hogy mit is jelent az, hogy Magyarország “kitiltja” az EU egész területéről a Barátság kőolajvezeték elleni támadásért felelősnek tartott ukrán – nem mellesleg magyar származású – katonai vezetőt.
Megpróbáltam tisztázni a kérdés minden aspektusát, és természetesen megint kiderült, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, jelentős részben csak a szokásos izmozás megy már megint – ám ezúttal lehet, hogy más tagállamok akár meg is adják az Orbán-kormány blöffjét.
A Népszava cikkét itt lehet elolvasni, a 24.hu írását pedig itt.
Miután állandó jelleggel megy mindenki ijesztgetése (lásd pl. a lenti, a nyár során Dunaújvárosban készült képemet) Ukrajna uniós csatlakozásával, itt az ideje, hogy kicsit rendbe rakjuk a kérdést…
Nagyon sok helyen, nagyon sok formában beszéltem már arról, hogy miért hazugság az egész, nagyjából nem más, mint amire a Fidesz a 2026-os választási kommunikációs stratágiáját építi, a Soros és a nemváltó óvodások után a migránsok mellett most éppen Ukrajna a soros – ezekre most külön-küön nem hivatkoznék vissza, hanem itt most összefoglalóan is megosztanám, amit tudni érdemes a témában.
Egy új tagállam csatlakozása az Európai Unióhoz hosszú, több szakaszból álló folyamat, amelynek során a tagállamok megkerülhetetlen tényezők, akármit is delirálnak egyesek “Brüsszelről”, meg annak ilyen-olyan szándékairól. Természetesen ahogy szinte minden esetben, az ún. “brüsszeli bürokrácia”, az EU működtetéséért felelős Európai Bizottság szerepe jelentős, de nem döntő. Segíti a tagállamokat, előkészíti a döntést, de érdemben nem dönt a kérdésekben. (Ahogy az uniós jog megalkotásánál is: előkészít, javaslatot tesz, kezdeményez, de magát a jogszabályt a tagállamokat képviselő Tanács és az Európai Parlament fogadja el.) Akár tetszik, akár nem (újra), az Európai Unió egy nemzetközi szervezet, amelynek keretében a legfontosabb döntéseket a szuverén tagállamok hozzák meg, és annak eldöntése, hogy ők maguk közé fogadnak-e egy újabb tagot (vagy nem) ebbe a szervezetbe, azt ők döntik el. Hiszen az az alapító szerződések módosítását is jelenti, amit a tagállamokon kívül más nem tehet meg. (Ez nem csupán nemzetközi jogi elméleti evidencia, de az államok töretlen gyakorlata is, minden területen.) Ezt rajzolja körbe az alapító szerződésekbe foglalt és lényeges pontjain határozottan le is szabályozott eljárás, amit a következő ábra mutat be a maga teljességében:
Amikor egy állam csatlakozni akar, az első lépés, hogy benyújtja csatlakozási kérelmét az Európai Unió Tanácsához (röviden: a Tanácshoz), azaz a tagállamok kormányainak képviseletét ellátó szervhez, amelynek ilyenkor informálnia kell az Európai Parlamentet és a tagállami parlamenteket. Természetesen a gyakorlat az, hogy ekkor a kérdés már az asztalon van egy ideje, legalábbis eddig még nem történt olyan, hogy egy állam a semmiből bukkant volna fel a kérelmével – azaz a kérdéssel már mind az egyes tagállamok, mind pedig az Európai Bizottság illetékesei foglalkoztak már. Szimbolikus előírás, hogy az első döntést a folyamatban, azaz a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről szóló döntést az Európai Tanácsnak, azaz az EU tagállamainak vezetőinek kell meghoznia (a Tanácsban a miniszterek, az Európai Tanácsban az állam- és kormányfők üléseznek). Még egyszer: nem a Bizottságnak, nem “Brüsszelnek”, hanem a szuverének vezetőinek. Igen, Ukrajna esetében is. És igen, ez már megtörtént, 2022 nyarán, tessék, itt a döntés, eredetiben. Igen, Orbán Viktor megszavazta, pedig akkor már fél éve zajlott a háború, akármit magyaráz most arról, hogy “the problem is the war”, nem, a problem az, hogy pillanatnyi vélt politikai kommunikációs érdekek mentén beszél össze-vissza, miközben egészen mást csinál, mint amit itthon a szerencsétlen követőinek hadovál.
Ha az uniós vezetők meghozták ezt a szimbolikus döntést, a csatlakozni kívánó állam “tagjelölt” státuszba kerül, és megindul a kemény munka, azaz a csatlakozási tárgyalások. Miért kemény? Mert ennek során nem csak az történik, hogy saccra-érzésre rábólintanak a tagjelölt az ún. koppenhágai kritériumok szerinti megfelelőségére (ami “barátok közt” akár egy laza kör is lehetne), hanem sor kerül sor arra, mégpedig igen részletesen, hogy az érintett állam és annak jogrendszere átvilágítása során kiderüljön, hogy az alkalmas-e az uniós tagságra, milyen változtatásokat kell végrehajtania ennek érdekében.
És ennek van egy olyan oldala is, amiről gyakran szégyenlősen vagy egyáltalán nem beszélünk, ez pedig az, hogy ez a helyzet arra is alkalmas, hogy az EU számvetést hajtson végre saját magán. Bizony, önreflexiónak is van helye, nagyon gyakori, hogy bizonyos szakpolitikai, vagy az EU reformjával kapcsolatos kérdések egy potenciális csatlakozással kapcsolatban kerüljenek az asztalra, és mind az uniós, mind a tagállami politikusok szeretik időnként ezeket a kérdéseket (különösen, ha azok politikailag kényesek) egy csatlakozásba “csomagolni”, amikor amúgy is hozzá kell nyúlni az alapító szerződésekhez. Nem túlságosan előre szaladva, az orbáni kommunikáció láthatóan már erre épít, illetve próbálja ezt a hazai politikai kommunikációjába illeszteni: egy esetleges ukrán csatlakozás nagyon sok jelenleg is létező uniós szakpolitikai megoldást a jelen formájában fenntarthatatlanná tenne – ennek eklatáns példája az uniós mezőgazdasági politikán belül amúgy is ezer sebből vérző földalapú támogatási rendszer. Ahogy azt már sokszor, sok helyen elmondtam, ha a mostani kb. százötven millió hektárnyi támogatásra jogosult termőföld kiegészül a kb. negyven millió hektárnyi ukránnal, akkor elszabadul a pokol, Isten pénze nem lesz arra elég. (Ennek fényében azért elég könnyen érthetővé válik, hogy miért nincs egyetlen eurocent sem allokálva a következő időszakra szóló hétéves költségvetés-tervezetben, ugye? Na, ennyit is Ukrajna 2030-as állítólagos csatlakozásáról…) Ez most csak egy kiragadott példa, még akkor is, ha a hazai politikai kommunikációban előkelő helyen is szerepel, de rengeteg ilyesmi van még és kerülhet az asztalra.
A csatlakozási tárgyalások az a szakasz, ahol még simán elhalhat egy állam tagsági ambíciója. Törökországgal például már nagyon régóta folyamatban vannak a tárgyalások, jól láthatóan megakadva. Erre az biztosít lehetőséget, hogy – szemben egyes politikai állításokkal – itt sem lehet “erőből” átnyomni dolgokat. Az egyes csatlakozási fejezetek megnyitása, illetve ami még fontosabb, azok lezárása ugyanis a Tanács egyhangú döntésétől függ. Ezzel a tagállamok folyamatosan tudják befolyásolni a tárgyalások menetét, illetve akár szabotálni is azt.
A csatlakozási tárgyalások lezárásával születik meg az ún. csatlakozási szerződés tervezete, ami egy, a csatlakozni szándékozó állam, illetve az EU tagállamai közti nemzetközi szerződést jelent. Ezt jóvá kell hagynia az EU intézményeinek, így a Bizottságnak, az Európai Parlamentnek, és ami kiemelten fontos, a Tanácsnak is, mégpedig egyhangúsággal. És ezután azt minden tagállamnak egyenként, a saját alkotmányos előírásainak megfelelő teljes ratifikációval, azaz a kormány vagy annak képviselőjének aláírása mellett arra is szükség van, hogy az adott tagállam legfőbb döntéshozója (jellemzően a tagállami parlament) is elfogadja azt. Jogos lehet a kérdés, hogy mi szükség van erre, amikor a Tanácsban minden tagállam amúgyis állást foglal, a válasz nagyon egyszerű: a Tanácsban a tagállami kormányok képviseltetik magukat, de a kérdés jelentősége és a tagállamok alkotmányos előírásai mindenhol az uniós alapító szerződések, vagy általában a nemzetközi szerződések kérdését parlamenti hatáskörben tartják, tehát a kormány bólintása a Tanácsaban egyszerűen nem elég.
Rövid válasz: nincs. Aki pedig eddig figyelt, azt is nagyon világosan látja, hogy a tagállamok megkerülésére sincs mód. És ez akkor is így van, ha egyes uniós politikusok lelkesen beszélnek annak szükségességéről. Én is sokat szoktam (zárt körben) annak szükségességéről beszélni, hogy havi három-négymilliót keressek, de hát nem pakolhat mindenkit a NER különböző kifizetőhelyekre, szóval ez várhatóan nem igazán fog megtörténni. A lényeg, hogy ez a “gyorsítás” tipikusan vágyvezérelt duma, aminek realitását az a fent említett tény is beárazza, hogy a hétéves költségvetés tervezete nem allokált erre forrásokat. Szóval: kamu az egész.
Az egész folyamatban az egyetlen szakasz, amit a Bizottság “gyorsítani” tud, az a csatlakozási tárgyalások menetének meghatározása. Ugyanakkor mivel, ahogy jeleztem, az egyes csatlakozási fejezetek lezárása itt is minden esetben a Tanács egyhangú döntését igényli, a tagállamok tudják húzogatni a féket, ha úgy akarják. És még ha valamilyen trükkel ezt megpróbálnák megkerülni (erre vannak különösebben komolyan nem vehető ötletelések, van olyan ötlet, hogy esetleg a lezárásokhoz ne kelljen a Tanács egyhangú döntése), akkor is az egész folyamat legvégén, a csatlakozási szerződés elfogadásához mindenképpen szükség van minden részes állam hozzájárulására, egyrészt a Tanácsban, a csatlakozási szerződés elfogadásakor, másrészt pedig az említett ratifikációs kör során, ahol ráadásul a parlamentek is döntenek. Tehát nem csak arra van lehetőség. hogy Orbán utasításba adja Bóka Jánosnak, hogy a Tanácsban szavazzon nemmel, hanem arra is, hogy eljátssza a kedvenc szemforgató játékát, és a kétharmadnyi “független” bátorra mutogasson (ha akkor még lesznek, de ezt egyelőre hagyjuk). Sőt, akár még tényleges népszavazást is ki lehet írni, ha még nem vagyunk elég szégyenletesek a világ szemében. Szóval a végső döntés mindenképpen és megkerülhetetlenül a tagállamok kezében van, és aki mást mond, egyszerűen hazudik.
Újabb hosszabb beszélgetést folytattunk a KlikkTV-n a címben jelzett témákról, érintve sok mindent, hosszabb időkeretben, szóval lehetőségünk volt kicsit kontextusba helyezni a dolgokat.
A beszélgetés felvétele itt elérhető:
Újabb hosszabb beszélgetést vettünk fel Zimon Andrással a Magyar Közöny podcast számára.
Sok aktuális témát érintettünk, például hogy Magyar Péter “haza tudja-e hozni” az EU-s pénzeket (hú, de unom már ezt a dumát), kimaxolja-e a populista politizálást… Vajon kinek jó, ha a Meta ellehetetleníti a politikai hirdetéseket, stb. A címben említett kérdés különösen vidám perceket okozott, utólag tisztáznom kell valamit azzal kapcsolatban, hogy Orbán Viktor beszédét a Manowarhoz vagy a Rammsteinhez hasonlítottam: azzal együtt, hogy kicsit már lejárt, unalmas, karikatúrája önmagának és inkább csak szórakoztató, a Manowar meg a Rammstein még mindig jó, szemben Orbán Viktorral, aki soha nem volt az.
A felvétel itt megnézhető:
Amúgy valahol az is nagyon szórakoztató a maga abszurd módján, hogy a beszélgetésből kivett rövid részletek (amik Youtube short-két külön is elérhetők) alatt mekkora hiszti alakult ki gondolkodásra teljesen képtelen, de legalább borzalmasan tudatlan és hihetetlenül agresszív suttyók által. Komolyan mondom: nem csodálom, hogy ez a társadalom egy Orbánt kapott a nyakába. Nem is fog kijönni alóla még jó sokáig. Én értem, hogy nem kell érteni pl. a választási rendszert (végülis ez is egy külön szakma), és marhára kell haragudni arra, aki teszi és próbálkozik is azzal, hogy elmagyarázza, különösen ha nem hajlandó csatlakozni az össznépi morálfogyatékhoz – de hangsúlyosan szeretném kérni a kiebrudalt NER-maffiózó lelkes nyaloncaitól, hogy a frusztrációikat és az afelett érzett kognitív disszonanciájukat, hogy most éppen nyalják, akit két éve még köptek, ne a velem szembeni agresszióval próbálják kezelni – vagy ha igen, akkor ne vinnyogjanak a következményeken. A szabály egyszerű: ha a fekália ömlik a szádból, vissza lesz rád lapátolva, mégpedig azonnal.
Mai sajtóhír, hogy megszületett a megállapodás Donald Trump és Ursula von der Leyen között egy új USA-EU kereskedelmi egyezményről. Ez persze még nem jelenti annak létrejöttét, hiszen mind a két oldalon ennek megerősítésére van szükség, hiszen az elnök és a Bizottság elnöke csupán tárgyal róla, ugyanakkor a megállapodás ténye nagyon erős üzenetet küld nem csak a világ többi része felé, hanem mindkét oldalon befelé is: Trumpnak és az EU-nak is elemi érdeke, hogy a globális kereskedelmi háborúban nemcsakhogy valamiféle deeszkaláció történjen, hanem hogy egységes front álljon fel a közös ellenféllel, Kínával szemben. Erről persze nem fognak beszélni a magyarországi NER káoszlovagjai, élükön Orbán Viktorral.
A propos, ilyenkor mindig felmerül, hogy hogy lehet, hogy ebből a folyamatból megint kihagyták a kárpátok géniuszát, Donald Trump mentorát, Ursula von der Leyen és minden lopakodóhatáskörbővítő háborúpárti föderalista brüsszeli birodalomépítő rémét, a szuverenitás védelmezőjét, Európa új vezetőjét és gazdasági motorját, Dr. Orbán Viktor főminiszterelnök urat? Nagyon egyszerű, a valóság megint egészen más, mint amit itthon mondanak elég sokan: nem, nem igaz, hogy az EU szar és mindjárt meghal, von der Leyen hülye, a Bizottság szar, Trump csak röhög rajta, és a többi marhaság. Egyszerűen az van, hogy konkrétan senkit nem érdekel, hogy Orbán Viktor mit puffog a Kárpát-medence mélyén (néha a Kárpátok ormain, mindenféle táborokban), végtelen állítólagos bölcsességében. Az élet megy tovább, Magyarország pedig legfeljebb kénytelen lesz alkalmazkodni – tudjátok, ahol elefántok verekszenek, vagy dugnak, ott jobb, ha a kisegér óvatos.
Viszont még jobb kérdés, hogy a magyar kormány erre mit fog erre lépni a Tanácsban. Ez azért fontos, mert annak a jóváhagyása szükséges lesz a megállapodás tényleges létrehozásához, ahogy az USA-ban a Szenátusé, de ez most minket kevéssé érdekel, bár érdekes lehet az ottani politikai viszonyok ismeretében. Nos, nincs könnyű helyzetben vétóvitézünk, mert a Tanácsban minősített többségi döntéshozatal van ebben a kérdésben. A külkereskedelem uniós hatáskör, ennek megfelelően főszabály szerint nincs vétójog. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) releváns előírásai (207. és 218. cikkek) csak szűk esetkörben irányoznak elő konszenzusos döntéshozatalt az ilyen szerződések tekintetében, ezek fennállását véglegesen majd akkor lehet megmondani, ha ismerjük az elfogadott szöveget, gondolom, a magyar kormány majd kétségbeesetten próbálja megmagyarázni, hogy ez miért olyan… Ugyanakkor valószínűtlennek tartom, hogy cél lenne megtorpedózás, ugyanis Orbán Viktor számára jelenleg nagyon nem jó ötlet összerúgni a port Donald Trumppal, akinek véleményem szerint elemi érdeke a megállapodás létrejötte. Hát igen, megint sikerült olyan röppályára helyeznie magát a főszuverénnek és teljesen inkompetens külügyi csapatának, ami igazából ütközőpálya…
Viszont ennek van egy magyar szempontból pozitív hatása. Ha megszületik egy ilyen egyezmény az USA és az EU között, az jó eséllyel rövidre zárja egy ugyanilyen jellegű USA-Magyarország kétoldalú kereskedelmi megállapodás lehetőségét, ami drasztikusan csökkenti egy esetleges Huxit esélyét. Ellenkező esetben ugyanis egy ilyen egyezményt Donald Trump tudott volna mézesmadzagként huzigálni Orbán előtt, aki szokásának megfelelően telehazudta volna a magyar rögvalóságot arról, hogy gazdaságilag az sokkal jobb, mint az EU-hoz tartozni és blabla. Szerintem az USA-nak (még Trump alatt is) nem érdeke egy Huxit, az EU-val való kapcsolatok rendezése jelentette előnyök bőven felülírják az Orbán Viktorral kapcsolatos esetleges partikuláris érdekeket, feltételezve valamiféle elemi racionalitást – amit én még mindig bőven látok az amerikai külpolitikában, Trump ide vagy oda. Ez azért szerintem bitang jó hír a jelenlegi zavaros időkben.
Lattmann Tamás honlapja 