Beszélgetések a Hamász Izrael elleni újabb támadása által felvetett kérdésekről

Ma elérhetővé vált a podcast- és videofelvétele annak a beszélgetésnek, amit még október 26-án rögzítettünk az Index budapesti stúdiójában, ami a helyzet nemzetközi jogi és hadijogi kérdéseit járta körbe. Emellett ma reggel a Heti TV-ben is beszélgettünk a kialakult helyzet tágabb körenyezetéről, Skype-on keresztül, mert mára visszajöttem Brüsszelbe.

Beszélgetés október 26-ám
Beszélgetés október 31-én

Megmondom őszintén, nem könnyű erről a témáról nyilvánosan beszélni, egyrészt az elkövetett támadások gusztustalan jellege miatt, másrészt azért, mert a várható izraeli ellenintézkedések kritikai elemzése megint mindenféle feszültségeket fog kelteni mindenki részéről. Ráadásul a helyzet és a felvetődő kérdések komplex jellege nagyon nehezen teszi a válaszokat beilleszthetővé a média meghatározta idő- és egyéb keretek közé. Külön izgalmassá teszi a helyzetet, hogy míg az elmúlt több mint két évtized során az izraeli-palesztin konfliktusban kifejtett álláspontjaim miatt folyamatosan küldött Tel Avivba a kormánypárti propagandamédia (helló, Mandiner kommentszekció), most ők hirtelen filoszemitává lényegültek, ellenben most majd az ellenzéki oldal egyes részeinél leszek (pontosabban lettem, már látom itt-ott) antiszemita terroristatámogató. Hát igen, akkor szép az élet, ha zajlik…

Korábbi felvételek az izraeli-palesztin konfliktusról és annak egyes elemeiről elérhetők az arra létrehozott lejátszási listán a YouTube csatornámon, a honlapon a vonatkozó aktában, valamint a témában a korábbi posztok itt is:

Palesztin államiságról újra

A péntek reggel nem volt elég, ma hajnalban folytattuk a palesztin államiság kérdését a Heti TV-n. Várhatóan az ENSZ Közgyűlésén ez kiemelt téma lesz mostanában,…

Hadijogi szabályok a gázai konfliktusban

Tegnap reggel a Klubrádión annak az esetnek a jogi aspektusait jártuk körbe, amikor nemrég az izraeli fegyveres erők egy mentős konvolyon ütöttek rajta. Ezzel kapcsolatban…

Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.

Az izraeli-palesztin konfliktusról – újra

Sajnos a napokban, megdöbbentő terrortámadásokkal kiújult izraeli-palesztin konfliktusban egy újabb fejezet nyílt meg, aminek következményeit most még csak találgatni tudjuk.

Itt most nem akarok hosszasan írni annak nemzetközi jogi körülményeiről, azt már megtettem, elmondtam számos helyen és alkalommal. Itt elérhető egy összefoglaló írásom még 2021 májusából (itt egy másik), amelyek egyrészt mindenféle hivatkozásokat tartalmaznak pl. olyan interjúkhoz, ahol nagyon sok csatlakozó kérdést körbejártunk. Ezekhez most még hozzátenném ezt az idei márciusi hosszabb beszélgetést, ahol kellemesen tág időkeretben beszéltük át azokat, kiegészítve pl. a Jeruzsálembe költöztetett nagykövetségek kérdésével.

Amit viszont mindenképpen rögzíteni kell: a Hamász fegyveresei által civilek ellen elkövetett cselekmények kivétel nélkül háborús bűncselekményt valósítanak meg (ez a kategória egy fegyveres konfliktusban magába foglalja azokat a bűncselekményeket is, amelyek a köznyelv “terrorista bűncselekményként” emleget). Azokat semmi nem igazolja, azokkal szemben Izraelnek vitathatatlan joga van az önvédelemre. Az én véleményem szerint még akkor is joga van hozzá, ha a Hamász akciói szigorúan katonai célpontok ellen irányultak volna, de így ez most kiegészül egy nagyon veszélyes megtorlás/bosszú-elemmel is. És ez a történet másik oldala: miközben nem kérdés, hogy Izraelnek joga van az önvédelemre, az sem kérdés, hogy bármilyen katonai műveletét a vonatkozó nemzetközi jogi szabályok mentén kell lefolytatnia. Egyelőre elég aggasztó fogadkozások hangzanak el izraeli politikai vezetők részéről, és amikor olyanokat hallok, hogy “a terrorista nem katona, őt nem védi a nemzetközi jog”, olyankor kicsit aggódni kezdek, nem csak azért, mert én azért írtam egy PhD-disszertációt pár éve arról, hogy de igen (csak ugye pont az az érdekes kérdés, hogy melyik, miképpen és milyen mértékig), hanem azért is, mert azt világosan látjuk évtizedek óta, hogy Izraelnek hiába van igaza nagyon sok kérdésben ebben a hosszú konfliktusban, a hadviselés jogának és az emberi jogok sérelmének esetei – vagy azok gyanúi – okán folyamatosan defenzívában van a nemzetközi politika terepén.

Erről pont beszéltem is ebben az interjúban ma korán reggel:

Ami a további aktualitásokat érinti, két dologra szeretnék itt most kitérni, ami a korábbiakhoz képest újszerű. Egyszer a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának lehetőségére, másrészt pedig a Trump-adminisztráció által tető alá hozott Ábrahám-megállapodásokra.

A Nemzetközi Büntetőbíróság is nagyon furcsa helyzetben van. A palesztin fél annak létrehozása óta minden megtesz, hogy valamilyen úton-módon kiterjessze annak joghatóságát az Izraellel szembeni konfliktusára, míg Izrael az egyik állam azok között, akik a kezdetektől ellenállnak bármiféle olyan kísérletnek, amivel a bíróság el tudna járni. Ez egy hosszú folyamat, amiben 2021 februárjában született egyfajta áttörés, amikor a bíróság (épp a magyar bíró, Prof. Dr. Kovács Péter vezette tanácsa) úgy döntött, hogy a bíróság gyakorolhatja joghatóságát az 1967-ben, a hatnapos háború során Izrael által birtokba vett (“megszállt”) területeken. (Erről bővebben itt lehet olvasni, ha valakit érdekel.) Ugyanakkor most az a helyzet, hogy miután a Hamász cselekményei – mint fentebb jeleztem – mind háborús bűncselekményt valósítanak meg, érzésem szerint már a palesztin fél sem fogja erőltetni a bíróságot…

Az Ábrahám-megállapodásokról már 2021-ben, a fent hivatkozott posztomban a következőt írtam, igen kritikusan. Ezt érdemesnek tartom most szó szerint idézni:

“Bár nem jog, de személy szerint most nem érzem korainak kijelenteni, hogy a most látványosan felgyorsult eszkalációs folyamat nem csak az izraeli és a palesztin belpolitikai helyzetnek következményei, hanem az elmúlt időszak Trump-féle teljesen elhibázott “rendezési” kísérletének. Marha jól nézett ki (szerinte) a sajtóban, hogy sorra győzött meg arab államokat az Izraellel való megbékélésről (leginkább persze olyanokat, amelyeknek komoly gondja soha nem volt a zsidó állammal, az addigi csúnyánnézést is csak egyfajta pán-arab szövetségesi politika részeként művelték, több-kevesebb lelkesedéssel), és vizionálta magának a Nobel-békedíjat, ezzel viszont igazából csak Izraelnek kedvezett. Közben a palesztin fél folyamatosan veszítette a támogatóit, és mindannyian tudjuk, vagy illik tudni, ez jellemzően mire vezet: radikalizációhoz. Na, ezt látjuk most. Plusz ezzel egyidejűleg sikerült növelni a palesztin politikum iráni elköteleződését is, aminek legtisztább jelei az Izrael felé kilőtt olyan iráni cirkálórakéták, amikkel szemben már a Vaskupola sem annyira hatékony. Szép munka volt.”

Amit akkor állítottam, sajnos maradéktalanul valósággá vált. Azzal, hogy a palesztinok a megállapodások miatt elbukták az arab támogatóik jelentős részét, nem csupán további radikalizácójukra került sor, hanem a Hamász és egyéb szervezetek kontrollálatlan módon kezdtek sodródni Irán felé. Ráadásul pont akkor, amikor a perzsa állam és az öböl-menti arab államok viszonya is romlani kezdett. A hírekből tudjuk, hogy a mostani ellenségeskedések kirobbanása előtt a Hamász vezetői látogatást tettek Teheránban (és Moszkvában, de ezt most egyelőre pláne hagyjuk, ennyi gond elég egy napra), és mostanra már az iráni vezetés is nyíltan üdvözli a műveleteket. Hát ezt nagyon sikerült elrontani, külön gratulálok az annak akkor biodíszletként alájátszó magyar diplomáciai vezetésnek is.

Új terv az Európai Unió jövőjéről?

A tegnapi napon került nyilvánosságra egy olyan, francia-német hátterű megállapodás tervezete, ami az Európai Unió esetleges átalakításának lehetőségeit rajzolja fel.

Gyorsan el is terjedt, hogy ez sok mindenre alkalmas lehet, pl. kötözködő tagállamok megkerülésére – erről beszélgettünk tegnap este a Klubrádión. Kicsit próbáltam hűteni a kedélyeket, és egy reálisabb értelmezést adni a dolognak, kiemelve és elmagyarázva, hogy hol mi az, ami reális és mi az, ami nem.

A beszélgetést itt lehet végighallgatni (09:00-től), magát a munkaanyagot pedig itt tettem elérhetővé, ha valakit érdekel az eredeti forrás. A következő időszakban részletesebben is vissza fogok térni a kérdéshez, az biztos…

A migrációs politika fejlődéséről a Klubrádión

Pénteken este került adásba a Klubrádión az aznap délelőtt rögzített “A világ urai” című műsor, amiben – végre komolyabb időbeli korlátok nélkül – beszélgettünk a migrációs politika európai uniós fejlődéséről, ezzel kapcsolatban a magyar kormány “megoldásairól”, és annak politikai aspektusairól.

Csak érdekességképpen, friss hír (amilyen ügyekre utaltam a beszélgetés során), hogy megint elkaszálták a kormányt Strasbourgban.

Az adás meghallgatható itt, illetve a műsor saját különböző podcast-felületein.

Korábbi bejegyzéseim a honlapon a migráció témájában:

Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.

Erdogan testőreinek budapesti verekedéséről

Most beszéltem Erdogan ügyeletes Rambóinak budapesti akciójáról, pontosabban annak jogi kereteiről a HírKlikk-nek és az RTL-nek.

Ennek illusztrációjaként hagyom itt ezt a videót, mielőtt valaki azt gondolja, hogy esetleg a budapesti levegő vadította meg szegény testőr-akárkit. Nem, ezeknek mindegy, akár az egyenruhás ENSZ-biztonságiaknak is nekimennek az ENSZ-székházban, ha olyanjuk van.

Konklúzió: az érintett személyek akciója semmilyen szempontból nem volt jogszerű. Nemzetközi eljárási lehetőségekre akkor van lehetőség (pl. strasbourgi bíróság emberi jogi jogsérelem miatt), ha a honi jogorvoslati lehetőségek kimerítésre kerülnek. Az áldozat döntése, hogy milyen jogorvoslati utat kíván igénybe venni.

A Magyarország által az orosz fegyveres erőktől átvett ukrán hadifoglyokról

Június 8-án, csütörtökön este ütött be a hír a magyar médiába, hogy Magyarország állítólag ukrán hadifoglyokat vett át Oroszországtól, ami rögtön kavart is némi érdeklődést egyelőre a szakmai fórumokon. Péntek reggel, amikor a bécsi főpályaudvaron épp a vonatról kecmeregtem le, felhívott az Index, hogy beszéljünk a témáról egy kicsit, ennek eredménye itt olvasható. Már akkor is utaltam arra, hogy egyelőre igen szűkös a rendelkezésre álló tényismeretünk, márpedig a helyzet jogi minősítése ettől erősen függ, ennek ellenére a cikk a látható, igencsak leegyszerűsítő címmel jelent meg. Közben az óráim közötti ebédszünetben a Klubrádióval is beszéltem a témában, de hát a tények tekintetében nem lettünk közben jobban informáltak.

Az ismert tények alapján úgy láttam, hogy az 1949-es harmadik genfi egyezmény (ami a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozza) 12. cikke alkalmazandó a helyzetre, ami lehetővé teszi, hogy egy hadviselő fél csúnya kifejezéssel élve “megőrzésre” átadjon hadifoglyokat harmadik államnak, amennyiben az is részese az egyezménynek – és ebben az esetben nem szükséges a hadifoglyok saját államának hozzájárulása. Ennek magyarázata alapvetően nagyon egyszerű: a hadifogoly továbbra is katona, a fogságba esés tényével ugyanakkor már a fogvatartó állam főhatalma alá kerül, azaz itt ukrán katonák Oroszország hatalmába, aki dönthet a sorsukról, ugyanúgy, mint a saját államuk. A katona oda megy, ahova küldik, a jelen esetben Magyarországra, és ehhez nincs szükség a saját állam hozzájárulására, vagyis Ukrajnát nem volt szükséges megkérdezni. Egyetlen szempont van, hogy a hadifogolyra vonatkozó védelmi szint ne csökkenjen, ezért áll fenn a feltétel, hogy az átvevő államnak is részesnek kell lennie az egyezményben. A jelen esetben ráadásul, mivel magyar etnikumú személyekről lehet szó (ahogy pletykák utaltak rá már akkor is), feltételezhető, hogy nekik amúgy is jobb a magyar állam által fenntartott fogság, bár ennek részletei nem voltak ismertek.

Már itt is utaltam arra ugyanakkor, hogy előzetesen beszélgettünk a témában pl. Hoffmann Tamássl (aki a telexen adott a témában egy, annak jóval több aspektusát érintő interjút, ezt mindenképpen ajánlom), és már ennek során felmerült az egyezmény egy másik cikkének relevanciája. Az ő álláspontja szerint a 111. cikk alkalmazandó (ami alapján szükséges Ukrajna hozzájárulása), ami ugyanakkor azt a helyzetet szabályozza, amikor hadifoglyokat nem egyszerűen átad egy hadviselő egy harmadik államnak, hanem amikor azok lényegében mentesülnek is a további szolgálat alól, és véget is ér a hadifogoly státuszuk. Itt logikusan azért kell Ukrajna hozzájárulása, mert a saját katonáit a szolgálatából (függetlenül azok etnikumától vagy bármi mástól) csak ő engedheti el, a fogva tartó hatalom, vagy harmadik állam logikusan nem. Nagyon fontos, hogy az állampolgár honvédelmi kötelezettsége (ami pl. a katonai szolgálat különböző formáiban ölt testet) nem nemzetközi jogi, hanem belső jogi kötelék, amit csak az adott állam bonthat fel. Ebből következik az is, hogy ha szabadon engedik a hadifoglyot, az köteles visszatérni a saját egységeihez/országába, hacsak ez alól nem kap mentesítést az államától, de semmi ilyesmiről nem volt információ azóta sem. (Ahogy az is, hogy a hadifogoly, ha lehetősége van, mindig köteles megszökni, vagy legalábbis megpróbálni, éppen ezért írja elő ugyanez a genfi egyezmény, hogy fogolyszökés, vagy annak kísérlete miatt a hadifogoly legfeljebb fegyelmi büntetést kaphat – hiszen azzal belső jogi kötelezettségének próbált eleget tenni.)

Ehhez képest a későbbiekben kezdett alakulni az eset tényállása, kezdtek szivárogni az információk. Valamikor aznap este jelent meg a kormánymédiában, hogy “a tizenegy kárpátaljai Magyarországon már nem “hadifogoly”, hanem szabad ember”, ami már előre vetítette, hogy más lesz a helyzet, mint amire az elején következtetni lehetett.

Gulyás Gergely a mai kormányzati sajtótájékoztatón úgy tűnik, végre tiszta vizet öntött a pohárba, amikor is bejelentette, hogy “a kárpátaljai hadifoglyok már nem hadifoglyok, oda mennek, ahova szeretnének”. Ez önmagában nagyon jól hangzik, de az a gond, hogy – mint fentebb levezettem – katona esetében nincs olyan, hogy “szabad ember”. Vagy elengedi az állama a szolgálatból (jelen helyzetben Ukrajna), vagy nem. Ezen a hadifogságba esés ténye sem változtat (sőt!), az akármilyen, említett “egyházközi együttműködés” vagy mi meg pláne nem.

Szóval a jelen helyzetben úgy tűnik, hogy a kezdeti információkból következett érvelésemmel szemben nem egy, a harmadik genfi egyezmény 12. cikke, hanem 111. cikke szerinti átadásról van szó, ott pedig már szükséges (lett volna) Ukrajna hozzájárulása. Ha pedig ez a helyzet, akkor téves Gulyás megállapítása, miszerint “oda mennek, ahova szeretnének”, nem, nekik most ukrán állampolgárként Ukrajnába kellene menniük. Ha nem teszik meg, az ukrán hatóságok jó eséllyel katonaszökevényként kezelik majd őket.

Itt annak lehetősége merül fel, hogy Magyarország nyújthat-e valamiféle védelmet számukra. Elsőre az jutott eszemben , hogy az európai uniós menedékjogi szabályozás alapján az 2001/55/EK irányelv meghatározta jogi rezsim definíciója alapján jogosultak lehetnének átmeneti védelemre, ám egyrészt hiányzik a “tömegesség”, másrészt pedig az a gond, hogy a nemzetközi gyakorlatban sincs jelen a honvédelmi kötelezettség valamiféle “üldöztetés”-nek minősítése, hiszen ezzel az államok egy mindannyiuk számára veszélyes precedenst teremtenének. Egyelőre azt kell mondanunk, hogy jogi eszköz nincs a magyar állam kezében, de ez nem jelenti, hogy ne tudna mit tenni. Gruevszki esetében sem volt. Ez politikai csörtékre fog vezetni a magyar és az ukrán kormány között, de utóbbi várhatóan nem fog nagyobb ügyet csinálni a dologból, különösen hogy politikailag számára ez a felállás igencsak előnyös: tovább lehet démonizálni a magyar kormányt, ne adj’ isten, a kárpátaljai magyarokat is (akik majd a helyi propaganda szerint gyáván megfutottak Orbán köpenye alá), és minden megy tovább a szokásos úton. Ennél több várhatóan nem lesz a dologban.

Egy kiegészítő kérdés – jogsértést megvalósító pozitív diszkrimináció?

Érdekessége az ügynek egyébként, hogy megvalósított egy olyan, kissé abszurd helyzetet, amire pár évvel ezelőtt, a téma kutatójaként elméleti problémaként már felhívtam a figyelmet. Egy elméleti problémát végiggondolva a kutató-elemző megpróbálja annak lehetséges gyakorlati következményeit is feltárni, megvizsgálva, hogy arra a létező szabályok alkalmazhatóak-e, ennek során alakult ki bennem egy nagyon hasonló forgatókönyv lehetősége. Ezzel kapcsolatban egy, a témával foglalkozó OTKA-tanulmánykötetben 2019-ben megjelent tanulmányomból idéznék itt:

A pozitív diszkrimináció a korábban hivatkozott 1965-ös ENSZ-egyezmény alapján sem tilos, a III. Genfi egyezmény pedig – mint fentebb rögzítettük – a „hátrányos” megkülönböztetés tilalmát említi, hallgat az előnyben részesítés lehetőségéről, amiből az következik, hogy az ilyen gyakorlat megengedhetőnek tűnhet. Ugyanakkor világosan kell látni, hogy a pozitív megkülönböztetés alkalmazhatóságát az ENSZ-egyezmény csak a fennálló különbségek felszámolása érdekében fogadja el jogszerűnek,14 így amennyiben a fogva tartó hatalom szándéka nem ilyen célra irányul (hanem mondjuk az adott államnál kedvezőbb tárgyalási pozíció elérésére, vagy egyéb saját politikai érdek biztosítására), úgy az előnyben részesítési cselekménye az ENSZ-egyezmény alapján a III. Genfi egyezmény konkrét tiltó rendelkezésének hiánya ellenére is jogellenesnek tekinthető. Utóbbi tilalom hiánya viszont azért releváns, mert ezzel az állami jogsértés nem nyilvánvaló, az egyén háborús bűncselekményért való esetleges büntetőjogi felelőssége megsértett egyezményi tilalom hiányában pedig lényegében kizárható.

Lattmann Tamás: A megkülönböztetés tilalma a nemzetközi jog, azon belül a nemzetközi humanitárius jog rendszerében. In: Szalayné Sándor Erzsébet (szerk.) Egyenlő bánásmód irányelvek – helyzetkép : Tanulmányok az uniós joganyag tagállami alkalmazásáról. Pécs, Magyarország : Publikon Kiadó (2019) 206 p. pp. 127-135. , 133. o.

Ebben a helyzetben is ez történik: az Oroszország által fogva tartott hadifoglyok között különbségtételre kerül sor, magyar etnikumú hadifoglyok kerülnek átadásra, ami számukra az utolsó kormányzati bejelentés szerint a szabadságot jelenti. Emögött nyilván politikai vagy ha megengedjük, humanitárius célú megfontolás húzódik, ezzel viszont az a gond, hogy a jelenlegi nemzetközi jogrend, egészen pontosan a fentebb hivatkozott, Oroszország által is ratifikált, 1965-ös ENSZ megkülönböztetés általános tilalmát kimondó egyezménye ezt pozitív diszkriminációként nem ismeri el jogszerűnek. Az ugyanis a pozitív diszkriminációt az egyenlőtlenségek kiküszöbölése érdekében tekinti megengedhetőnek, a politikai vagy a humanitárius célokat nem említi. Tehát azzal, hogy Oroszország a kárpátaljai magyarok tekintetében alkalmazott pozitív diszkriminációt az általa fogva tartott személyek között, érvelhető, hogy megsértette a nemzetközi jogot annak emberi jogi ágán is, a nemzetközi humanitárius jog genfi egyezményi előírásán túlmenően.

Ugyanakkor, ahogy az idézet utolsó mondatában is jeleztem, ez nem valósít meg háborús bűncselekményt, ám az érintett állam emberi jogi felelőssége megállapíthatóvá válik: ennek terepe a strasbourgi emberi jogi bíróság lehetne, de mivel annak rendszeréből Oroszország már jóval az eset előtt kilépett, annak joghatósága nehezen állapítható meg (itt és most nem belemenve a kilépés ténye által felvetett kérdésekre). Ellenben a hivatkozott ENSZ egyezmény alapján működő szakértői-ellenőrző bizottság (CERD) akár vizsgálat tárgyává is teheti még.

“Brüsszel megszavazta a migránskvótát”

Tele van vele a média, hogy “Brüsszel megszavazta a migránskvótát”. Tényleg, komolyan? Jól van akkor.

1. Nem “Brüsszel”.
2. Nem “szavazta meg”.
3. Nem “kvótát”, ami ráadásul nem is azt jelenti, amit tulajdonítanak neki.

Most beszéltem erről kicsit az ATV híradójának. De minek? Szaladt a szerkesztő, merthogy Skype-on kell beszélnie az Alapjogokért Központtal. Szegényt képen röhögtem. Minek? Azokból aztán tényleg csak a hazug propaganda fog dőlni…

Ennek az egésznek tényleg semmi értelme nincs. Nekem meg tényleg nagyon tele van a bugyrom azzal, hogy egyedül vagyok az un. szakmában, aki tisztességesen próbál információkat átadni, folyamatokat elmagyarázni a napi kb. tizennégy órás munkaidőm mellett.

De tényleg, minek?

Kell-e tartani egészségügyi világdiktatúrától?

Május végén ülésezett az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organisation – WHO) közgyűlése, ahol az egyik fő téma egy járványügyi egyezmény kidolgozása volt. Pontosabban az ahhoz vezető hosszú-hosszú folyamat egyik jelentős lépése volt ez a találkozó, és ezzel kapcsolatban keresett meg az általam igen kedvelt Gemišt (mondhatjuk, hogy az Azonnali utódja), hogy beszélgessünk róla egy kicsit, ha már úgyis nagyban generálódnak azzal kapcsolatban a mindenféle konteók.

A fenti címmel jelent meg a kiváló Bakó Beával való beszélgetés eredménye az aktuális hírlevelükben, aminek címeként végül az egyik viccesnek szánt, odavetett mondatot választották, de igazából az nagyon kifejező lett: “Miért lenne érdeke egy kormánynak, hogy hirtelen a WHO-t kelljen megkenni őhelyette?”

Szerintem érdemes elolvasni, és megfontolni az oldal támogatását.

Elveheti az Európai Parlament Magyarországtól az uniós soros elnökséget?

A Népszava szerdai, a témában közölt tudósítása után nagyon nagy érdeklődés kezdte övezni a címben jelzett kérdést. Ahogy ilyenkor történni szokott, jöttek is a kérdések a témában, ezeket foglalnám itt most össze.

Elsőként a Hírklikknek adott interjúmat ajánlom mindenkinek a figyelmébe, már csak azért is, mert itt lehetőség nyílt a témát kicsit jobban körbejárni, beszélni arról, hogy pontosan mi is ez az intézmény. Itt szeretném külön is kiemelni, hogy újra valami egészen elképesztő ismerethiány jelentkezik nem csak a médiamunkásoknál, hanem gyakran az itt-ott megszólaló mindenféle botcsinálta “szakértők” körében is. Oda lassan-lassan eljutunk, hogy már nem keverik össze az Európa Tanácsot (az EU mellett 1949 óta létező össz-európai nemzetközi szervezet, aminek keretei többek között a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága működik) az Európai Unió keretében működő tanácsokkal, de ezek között a különbségtétel már nem mindig sikerül, konzekvensen keveredik egymással az Európai Tanács és az Európai Unió Tanácsa, amit röviden csak Tanácsnak szoktak hívni.

Európai Unió: sötétkék / Európa Tanács: EU tagállamok + világoskék

Az “Európai Tanács” a tagállami állam- és kormányfők találkozóit fedi (ennek a testületnek van saját elnöke, 2009 óta, aki egy személy, jelenleg Charles Michel), ezek az ún. “európai csúcsok”. Az “Európai Unió Tanácsa”, vagy röviden “Tanács” pedig a tagállamok adott kérdésekben illetékes szakminisztereinek találkozóit jelenti, jelenleg tíz különböző formációban, ezek vesznek részt az uniós jogalkotásban, az Európai Parlament mellett, ún. “társjogalkotó” szerepkörben, na, ennek van “soros elnöksége” (jelenleg Svédország látja el), ami azt jelenti, hogy egy előre meghatározott rend alapján félévenként egy-egy tagállam látja el azt a komplex feladatot, hogy a Tanácshoz érkező előterjesztések előkészítését koordinálja. Ez azért komplex feladat, mert mire valami a miniszterek elé kerül, a tagállami kormányok azt alaposan “megrágják”, ami különböző munkacsoportokban szakmai egyeztetések formájában, majd az állandó képviseletek koordinációjában, politikai szinten zajló egyeztetést jelenti.

Az Európai Tanács, valamint az Európai Unió Tanácsa alatti struktúra

Ez a koordináció az, ami a soros elnökség feladata, és ez az, ami az egyes tagállamok számára jelentős politikai befolyást is biztosít (plusz országimázs, plusz mindenféle egyéb zöldség) – ha valaki számára kérdéses, hogy a tagállamok miért tartják fenn ezt az első ránézésre zavaros rendszert, nos, azért, mert megéri nekik. A jelen elgondolás az Európai Parlament részéről ennek, azaz az Európai Unió Tanácsának soros elnökségének elvételét célozza a magyar kormánytól.

Másik szempont, amiért a Hírklikk-interjút érdemes elolvasni, hogy megragadtam a lehetőséget egy régóta létező tévhit eloszlatására, vagy legalább annak kísérletére, nevezetesen arra, hogy a 2011. első félévi magyar soros elnökség “sikeres” volt. Hát, egyetlenegy témában volt “sikeres”, jelesül abban, hogy José Manuel Barroso akkori bizottsági elnök száját Orbán nagyon hatékonyan tudta befogni annak politikai elképzeléseinek és programjának képviseletének a többi tagállammal szembeni felvállalásával (helló, hatos csomag), aki cserében egészen annak az időszaknak a végéig szemet hunyt afelett, amit ő itthon a kétharmados parlamenti többségével a magyarországi választási, média- és minden egyéb rendszerrel művelt. De emellett aztán tényleg semmilyen, magyar szempontból releváns eredményt nem sikerült kihozni a dologból. Ha valakit bővebben érdekel az interjúban említett ENSZ BT-tagságra törekvés, akkor tessék, itt egy pár éve megjelent tankönyvben írt fejezetem (48-49. o.), ebben bővebb kifejtem azt.

Beszélgettünk erről a témáról már aznap a Klubrádióban, valamint az ATV Híradóban is:

Emellett jártam még az Egyenes beszéd-ben is, ahol valamiért a szerkesztők még besuvasztottak egy szokásos “uniósforrásos” kérdés-csomagot is, de itt igazán érdekes az interjú második fele.

A dolog jogi oldala összefoglalva: ha az Európai Parlament meg tudja győzni az Európai Tanácsot (a soros elnöksége szervezése kérdésében az dönt, minősített többséggel), akkor az el tudja venni a soros elnökséget a magyar kormánytól. A politikai oldalán viszont ennek nem látom komoly lehetőségét, a fentiekben több helyen elmondtam, miért.

Aztán persze majd meglátjuk…

ATV Csatt – külpolitikai kérdésekről

Tegnap késő este az ATV Csatt című vitaműsorában vettem részt. Ezzel kapcsolatban szeretném rögzíteni, hogy magam is látom azokat a kritikákat, amelyek arról szólnak, hogy mennyi értelme van, ha egyáltalán, ilyen vitákban való részvételeknek. Ezek közül vannak, amelyek kritikái egyenesen az ATV szerepére irányulnak, felróva annak, hogy ilyen vitáknak egyáltalán teret biztosít. Mert hogy abból a kormány jön ki jól. Valamiért.

Őszintén szólva, én is egyre kevésbé látom értelmét, különösen hogy a kormányzati álláspontok képviselői körében sajnos egyre többen vannak olyanok, akik tényleges hozzáértés, illetve a partner iránti tisztelet teljes hiányában ülnek le egy ilyenhez, sőt, alapvetően a téma sem érdekli őket, szerepük és feladatuk nem is az érvekkel való meggyőzés, valamint a vitába sem hoznak érveket, hozzáértést vagy tudást. Ahogy ezek a – általában közpénzekből kitartott, mindenféle intézményekben “szakértősített” – propagandisták egyre inkább veszik át a terepet, úgy válik egyre értelmetlenebbé maga a vita is.

Pedig a vita jó. Nem elsősorban a közönség miatt (bocsánat), hanem saját magunk miatt. Nem azért, mert “nyerünk” vagy “veszítünk” abban, hanem azért, mert tanulunk abból. Akár igazunk van, akár nem. Előbbi, szerencsés esetben megerősít, utóbbi (számomra természetesen teljesen ismeretlen :D) esetben elgondolkodtat. Nem csak tények, hanem értékelések, értelmezések, logikai kapcsolatok, következtetések tekintetében. Amelyek időnkénti komplexitására jó példa, hogy rögtön első véleményütközésre köztem és a mellettem ülő Szent-Iványi István között került sor, mindenki nagy derültségére. Aztán persze “helyreállt a rend”, és nagyot vitatkoztunk Kiszelly Zoltánnal és Tóth Mátéval is, akikre egyáltalán nem illik fenti leírás.

És úgy gondolom, hogy igenis fontos, hogy az ATV még lehetőséget biztosít ilyenekre, az e témákban fanyalgóknak (akiket amúgy vita-helyzetben igencsak ritkán látok, halkan tenném hozzá) meg azt üzenem, hogy ha valóban a kormány jön ki jobban az ilyenekből, akkor az nem az ATV hibája, hanem pl. az enyém, tessék, szabad a pálya, lehet jönni és jobban csinálni.

Azért remélem, hogy a közönség számára is érdekes lehet egy ilyen vita: