Kategória: nemzetközi humanitárius jog

Az izraeli-palesztin konfliktusról – újra

Sajnos a napokban, megdöbbentő terrortámadásokkal kiújult izraeli-palesztin konfliktusban egy újabb fejezet nyílt meg, aminek következményeit most még csak találgatni tudjuk.

Itt most nem akarok hosszasan írni annak nemzetközi jogi körülményeiről, azt már megtettem, elmondtam számos helyen és alkalommal. Itt elérhető egy összefoglaló írásom még 2021 májusából (itt egy másik), amelyek egyrészt mindenféle hivatkozásokat tartalmaznak pl. olyan interjúkhoz, ahol nagyon sok csatlakozó kérdést körbejártunk. Ezekhez most még hozzátenném ezt az idei márciusi hosszabb beszélgetést, ahol kellemesen tág időkeretben beszéltük át azokat, kiegészítve pl. a Jeruzsálembe költöztetett nagykövetségek kérdésével.

Amit viszont mindenképpen rögzíteni kell: a Hamász fegyveresei által civilek ellen elkövetett cselekmények kivétel nélkül háborús bűncselekményt valósítanak meg (ez a kategória egy fegyveres konfliktusban magába foglalja azokat a bűncselekményeket is, amelyek a köznyelv “terrorista bűncselekményként” emleget). Azokat semmi nem igazolja, azokkal szemben Izraelnek vitathatatlan joga van az önvédelemre. Az én véleményem szerint még akkor is joga van hozzá, ha a Hamász akciói szigorúan katonai célpontok ellen irányultak volna, de így ez most kiegészül egy nagyon veszélyes megtorlás/bosszú-elemmel is. És ez a történet másik oldala: miközben nem kérdés, hogy Izraelnek joga van az önvédelemre, az sem kérdés, hogy bármilyen katonai műveletét a vonatkozó nemzetközi jogi szabályok mentén kell lefolytatnia. Egyelőre elég aggasztó fogadkozások hangzanak el izraeli politikai vezetők részéről, és amikor olyanokat hallok, hogy “a terrorista nem katona, őt nem védi a nemzetközi jog”, olyankor kicsit aggódni kezdek, nem csak azért, mert én azért írtam egy PhD-disszertációt pár éve arról, hogy de igen (csak ugye pont az az érdekes kérdés, hogy melyik, miképpen és milyen mértékig), hanem azért is, mert azt világosan látjuk évtizedek óta, hogy Izraelnek hiába van igaza nagyon sok kérdésben ebben a hosszú konfliktusban, a hadviselés jogának és az emberi jogok sérelmének esetei – vagy azok gyanúi – okán folyamatosan defenzívában van a nemzetközi politika terepén.

Erről pont beszéltem is ebben az interjúban ma korán reggel:

Ami a további aktualitásokat érinti, két dologra szeretnék itt most kitérni, ami a korábbiakhoz képest újszerű. Egyszer a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának lehetőségére, másrészt pedig a Trump-adminisztráció által tető alá hozott Ábrahám-megállapodásokra.

A Nemzetközi Büntetőbíróság is nagyon furcsa helyzetben van. A palesztin fél annak létrehozása óta minden megtesz, hogy valamilyen úton-módon kiterjessze annak joghatóságát az Izraellel szembeni konfliktusára, míg Izrael az egyik állam azok között, akik a kezdetektől ellenállnak bármiféle olyan kísérletnek, amivel a bíróság el tudna járni. Ez egy hosszú folyamat, amiben 2021 februárjában született egyfajta áttörés, amikor a bíróság (épp a magyar bíró, Prof. Dr. Kovács Péter vezette tanácsa) úgy döntött, hogy a bíróság gyakorolhatja joghatóságát az 1967-ben, a hatnapos háború során Izrael által birtokba vett (“megszállt”) területeken. (Erről bővebben itt lehet olvasni, ha valakit érdekel.) Ugyanakkor most az a helyzet, hogy miután a Hamász cselekményei – mint fentebb jeleztem – mind háborús bűncselekményt valósítanak meg, érzésem szerint már a palesztin fél sem fogja erőltetni a bíróságot…

Az Ábrahám-megállapodásokról már 2021-ben, a fent hivatkozott posztomban a következőt írtam, igen kritikusan. Ezt érdemesnek tartom most szó szerint idézni:

“Bár nem jog, de személy szerint most nem érzem korainak kijelenteni, hogy a most látványosan felgyorsult eszkalációs folyamat nem csak az izraeli és a palesztin belpolitikai helyzetnek következményei, hanem az elmúlt időszak Trump-féle teljesen elhibázott “rendezési” kísérletének. Marha jól nézett ki (szerinte) a sajtóban, hogy sorra győzött meg arab államokat az Izraellel való megbékélésről (leginkább persze olyanokat, amelyeknek komoly gondja soha nem volt a zsidó állammal, az addigi csúnyánnézést is csak egyfajta pán-arab szövetségesi politika részeként művelték, több-kevesebb lelkesedéssel), és vizionálta magának a Nobel-békedíjat, ezzel viszont igazából csak Izraelnek kedvezett. Közben a palesztin fél folyamatosan veszítette a támogatóit, és mindannyian tudjuk, vagy illik tudni, ez jellemzően mire vezet: radikalizációhoz. Na, ezt látjuk most. Plusz ezzel egyidejűleg sikerült növelni a palesztin politikum iráni elköteleződését is, aminek legtisztább jelei az Izrael felé kilőtt olyan iráni cirkálórakéták, amikkel szemben már a Vaskupola sem annyira hatékony. Szép munka volt.”

Amit akkor állítottam, sajnos maradéktalanul valósággá vált. Azzal, hogy a palesztinok a megállapodások miatt elbukták az arab támogatóik jelentős részét, nem csupán további radikalizácójukra került sor, hanem a Hamász és egyéb szervezetek kontrollálatlan módon kezdtek sodródni Irán felé. Ráadásul pont akkor, amikor a perzsa állam és az öböl-menti arab államok viszonya is romlani kezdett. A hírekből tudjuk, hogy a mostani ellenségeskedések kirobbanása előtt a Hamász vezetői látogatást tettek Teheránban (és Moszkvában, de ezt most egyelőre pláne hagyjuk, ennyi gond elég egy napra), és mostanra már az iráni vezetés is nyíltan üdvözli a műveleteket. Hát ezt nagyon sikerült elrontani, külön gratulálok az annak akkor biodíszletként alájátszó magyar diplomáciai vezetésnek is.

A Magyarország által az orosz fegyveres erőktől átvett ukrán hadifoglyokról

Június 8-án, csütörtökön este ütött be a hír a magyar médiába, hogy Magyarország állítólag ukrán hadifoglyokat vett át Oroszországtól, ami rögtön kavart is némi érdeklődést egyelőre a szakmai fórumokon. Péntek reggel, amikor a bécsi főpályaudvaron épp a vonatról kecmeregtem le, felhívott az Index, hogy beszéljünk a témáról egy kicsit, ennek eredménye itt olvasható. Már akkor is utaltam arra, hogy egyelőre igen szűkös a rendelkezésre álló tényismeretünk, márpedig a helyzet jogi minősítése ettől erősen függ, ennek ellenére a cikk a látható, igencsak leegyszerűsítő címmel jelent meg. Közben az óráim közötti ebédszünetben a Klubrádióval is beszéltem a témában, de hát a tények tekintetében nem lettünk közben jobban informáltak.

Az ismert tények alapján úgy láttam, hogy az 1949-es harmadik genfi egyezmény (ami a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozza) 12. cikke alkalmazandó a helyzetre, ami lehetővé teszi, hogy egy hadviselő fél csúnya kifejezéssel élve “megőrzésre” átadjon hadifoglyokat harmadik államnak, amennyiben az is részese az egyezménynek – és ebben az esetben nem szükséges a hadifoglyok saját államának hozzájárulása. Ennek magyarázata alapvetően nagyon egyszerű: a hadifogoly továbbra is katona, a fogságba esés tényével ugyanakkor már a fogvatartó állam főhatalma alá kerül, azaz itt ukrán katonák Oroszország hatalmába, aki dönthet a sorsukról, ugyanúgy, mint a saját államuk. A katona oda megy, ahova küldik, a jelen esetben Magyarországra, és ehhez nincs szükség a saját állam hozzájárulására, vagyis Ukrajnát nem volt szükséges megkérdezni. Egyetlen szempont van, hogy a hadifogolyra vonatkozó védelmi szint ne csökkenjen, ezért áll fenn a feltétel, hogy az átvevő államnak is részesnek kell lennie az egyezményben. A jelen esetben ráadásul, mivel magyar etnikumú személyekről lehet szó (ahogy pletykák utaltak rá már akkor is), feltételezhető, hogy nekik amúgy is jobb a magyar állam által fenntartott fogság, bár ennek részletei nem voltak ismertek.

Már itt is utaltam arra ugyanakkor, hogy előzetesen beszélgettünk a témában pl. Hoffmann Tamássl (aki a telexen adott a témában egy, annak jóval több aspektusát érintő interjút, ezt mindenképpen ajánlom), és már ennek során felmerült az egyezmény egy másik cikkének relevanciája. Az ő álláspontja szerint a 111. cikk alkalmazandó (ami alapján szükséges Ukrajna hozzájárulása), ami ugyanakkor azt a helyzetet szabályozza, amikor hadifoglyokat nem egyszerűen átad egy hadviselő egy harmadik államnak, hanem amikor azok lényegében mentesülnek is a további szolgálat alól, és véget is ér a hadifogoly státuszuk. Itt logikusan azért kell Ukrajna hozzájárulása, mert a saját katonáit a szolgálatából (függetlenül azok etnikumától vagy bármi mástól) csak ő engedheti el, a fogva tartó hatalom, vagy harmadik állam logikusan nem. Nagyon fontos, hogy az állampolgár honvédelmi kötelezettsége (ami pl. a katonai szolgálat különböző formáiban ölt testet) nem nemzetközi jogi, hanem belső jogi kötelék, amit csak az adott állam bonthat fel. Ebből következik az is, hogy ha szabadon engedik a hadifoglyot, az köteles visszatérni a saját egységeihez/országába, hacsak ez alól nem kap mentesítést az államától, de semmi ilyesmiről nem volt információ azóta sem. (Ahogy az is, hogy a hadifogoly, ha lehetősége van, mindig köteles megszökni, vagy legalábbis megpróbálni, éppen ezért írja elő ugyanez a genfi egyezmény, hogy fogolyszökés, vagy annak kísérlete miatt a hadifogoly legfeljebb fegyelmi büntetést kaphat – hiszen azzal belső jogi kötelezettségének próbált eleget tenni.)

Ehhez képest a későbbiekben kezdett alakulni az eset tényállása, kezdtek szivárogni az információk. Valamikor aznap este jelent meg a kormánymédiában, hogy “a tizenegy kárpátaljai Magyarországon már nem “hadifogoly”, hanem szabad ember”, ami már előre vetítette, hogy más lesz a helyzet, mint amire az elején következtetni lehetett.

Gulyás Gergely a mai kormányzati sajtótájékoztatón úgy tűnik, végre tiszta vizet öntött a pohárba, amikor is bejelentette, hogy “a kárpátaljai hadifoglyok már nem hadifoglyok, oda mennek, ahova szeretnének”. Ez önmagában nagyon jól hangzik, de az a gond, hogy – mint fentebb levezettem – katona esetében nincs olyan, hogy “szabad ember”. Vagy elengedi az állama a szolgálatból (jelen helyzetben Ukrajna), vagy nem. Ezen a hadifogságba esés ténye sem változtat (sőt!), az akármilyen, említett “egyházközi együttműködés” vagy mi meg pláne nem.

Szóval a jelen helyzetben úgy tűnik, hogy a kezdeti információkból következett érvelésemmel szemben nem egy, a harmadik genfi egyezmény 12. cikke, hanem 111. cikke szerinti átadásról van szó, ott pedig már szükséges (lett volna) Ukrajna hozzájárulása. Ha pedig ez a helyzet, akkor téves Gulyás megállapítása, miszerint “oda mennek, ahova szeretnének”, nem, nekik most ukrán állampolgárként Ukrajnába kellene menniük. Ha nem teszik meg, az ukrán hatóságok jó eséllyel katonaszökevényként kezelik majd őket.

Itt annak lehetősége merül fel, hogy Magyarország nyújthat-e valamiféle védelmet számukra. Elsőre az jutott eszemben , hogy az európai uniós menedékjogi szabályozás alapján az 2001/55/EK irányelv meghatározta jogi rezsim definíciója alapján jogosultak lehetnének átmeneti védelemre, ám egyrészt hiányzik a “tömegesség”, másrészt pedig az a gond, hogy a nemzetközi gyakorlatban sincs jelen a honvédelmi kötelezettség valamiféle “üldöztetés”-nek minősítése, hiszen ezzel az államok egy mindannyiuk számára veszélyes precedenst teremtenének. Egyelőre azt kell mondanunk, hogy jogi eszköz nincs a magyar állam kezében, de ez nem jelenti, hogy ne tudna mit tenni. Gruevszki esetében sem volt. Ez politikai csörtékre fog vezetni a magyar és az ukrán kormány között, de utóbbi várhatóan nem fog nagyobb ügyet csinálni a dologból, különösen hogy politikailag számára ez a felállás igencsak előnyös: tovább lehet démonizálni a magyar kormányt, ne adj’ isten, a kárpátaljai magyarokat is (akik majd a helyi propaganda szerint gyáván megfutottak Orbán köpenye alá), és minden megy tovább a szokásos úton. Ennél több várhatóan nem lesz a dologban.

Egy kiegészítő kérdés – jogsértést megvalósító pozitív diszkrimináció?

Érdekessége az ügynek egyébként, hogy megvalósított egy olyan, kissé abszurd helyzetet, amire pár évvel ezelőtt, a téma kutatójaként elméleti problémaként már felhívtam a figyelmet. Egy elméleti problémát végiggondolva a kutató-elemző megpróbálja annak lehetséges gyakorlati következményeit is feltárni, megvizsgálva, hogy arra a létező szabályok alkalmazhatóak-e, ennek során alakult ki bennem egy nagyon hasonló forgatókönyv lehetősége. Ezzel kapcsolatban egy, a témával foglalkozó OTKA-tanulmánykötetben 2019-ben megjelent tanulmányomból idéznék itt:

A pozitív diszkrimináció a korábban hivatkozott 1965-ös ENSZ-egyezmény alapján sem tilos, a III. Genfi egyezmény pedig – mint fentebb rögzítettük – a „hátrányos” megkülönböztetés tilalmát említi, hallgat az előnyben részesítés lehetőségéről, amiből az következik, hogy az ilyen gyakorlat megengedhetőnek tűnhet. Ugyanakkor világosan kell látni, hogy a pozitív megkülönböztetés alkalmazhatóságát az ENSZ-egyezmény csak a fennálló különbségek felszámolása érdekében fogadja el jogszerűnek,14 így amennyiben a fogva tartó hatalom szándéka nem ilyen célra irányul (hanem mondjuk az adott államnál kedvezőbb tárgyalási pozíció elérésére, vagy egyéb saját politikai érdek biztosítására), úgy az előnyben részesítési cselekménye az ENSZ-egyezmény alapján a III. Genfi egyezmény konkrét tiltó rendelkezésének hiánya ellenére is jogellenesnek tekinthető. Utóbbi tilalom hiánya viszont azért releváns, mert ezzel az állami jogsértés nem nyilvánvaló, az egyén háborús bűncselekményért való esetleges büntetőjogi felelőssége megsértett egyezményi tilalom hiányában pedig lényegében kizárható.

Lattmann Tamás: A megkülönböztetés tilalma a nemzetközi jog, azon belül a nemzetközi humanitárius jog rendszerében. In: Szalayné Sándor Erzsébet (szerk.) Egyenlő bánásmód irányelvek – helyzetkép : Tanulmányok az uniós joganyag tagállami alkalmazásáról. Pécs, Magyarország : Publikon Kiadó (2019) 206 p. pp. 127-135. , 133. o.

Ebben a helyzetben is ez történik: az Oroszország által fogva tartott hadifoglyok között különbségtételre kerül sor, magyar etnikumú hadifoglyok kerülnek átadásra, ami számukra az utolsó kormányzati bejelentés szerint a szabadságot jelenti. Emögött nyilván politikai vagy ha megengedjük, humanitárius célú megfontolás húzódik, ezzel viszont az a gond, hogy a jelenlegi nemzetközi jogrend, egészen pontosan a fentebb hivatkozott, Oroszország által is ratifikált, 1965-ös ENSZ megkülönböztetés általános tilalmát kimondó egyezménye ezt pozitív diszkriminációként nem ismeri el jogszerűnek. Az ugyanis a pozitív diszkriminációt az egyenlőtlenségek kiküszöbölése érdekében tekinti megengedhetőnek, a politikai vagy a humanitárius célokat nem említi. Tehát azzal, hogy Oroszország a kárpátaljai magyarok tekintetében alkalmazott pozitív diszkriminációt az általa fogva tartott személyek között, érvelhető, hogy megsértette a nemzetközi jogot annak emberi jogi ágán is, a nemzetközi humanitárius jog genfi egyezményi előírásán túlmenően.

Ugyanakkor, ahogy az idézet utolsó mondatában is jeleztem, ez nem valósít meg háborús bűncselekményt, ám az érintett állam emberi jogi felelőssége megállapíthatóvá válik: ennek terepe a strasbourgi emberi jogi bíróság lehetne, de mivel annak rendszeréből Oroszország már jóval az eset előtt kilépett, annak joghatósága nehezen állapítható meg (itt és most nem belemenve a kilépés ténye által felvetett kérdésekre). Ellenben a hivatkozott ENSZ egyezmény alapján működő szakértői-ellenőrző bizottság (CERD) akár vizsgálat tárgyává is teheti még.

A Lengyelországban becsapódott rakéták hatásairól az ÉS hasábjain

Tegnap megjelent az Élet és Irodalom aktuális száma, amiben írtam egy elemzést a Lengyelországban becsapódott rakéták miatt kialakult helyzetről. Kitértem arra, hogy milyen esetben milyen lehetőségekkel lehet számolni, szem előtt tartva, hogy a NATO-tagság okán milyen esetleges érintettsége lehet Magyarországnak is.

Szerencsére azt láthatjuk, hogy azóta a helyzetet sikerült némileg lehűteni, tehát a konfliktus nem eszkalálódott tovább.

Az írást az ÉS honlapján előfizetéssel vagy egy rövid reklám után online is el lehet olvasni.

A nap hírei november 1-én

Kihasználva, hogy pár napig most itthon voltam, tegnap részt vettem az ATV délutáni “A nap híre” c. műsorában. Több témáról beszélgettünk, így például a rezsikorrekció és ársapkák, valamint a 88 forintos “költségvetési csalásért” a NAV által bezáratott tejbár kérdésében liberáliskodhattam, az egészségügyi szakdolgozók októberi béremelésének elmaradásával kapcsolatban baloskodhattam, az ukrajnai rakétatámadások ügyében pedig szakmázhattam egy sort. Végülis, egész jó kör volt. 🙂

Az adás visszanézhető ezen a hivatkozáson. Régebben a YouTube-ra is felrakták az egyes adásokat egy külön lejátszási listára (így felkerültek az én csatornámra is), de valamiért ezt február óta nem csinálja az ATV. Kár…

Előző hetem Prágában, a CEELI Intézet programján

A múlt hetet újra végig Prágában töltöttem, ahol a CEELI Intézet “Legal Skills in a Time of War” című programján vettem részt előadóként, a szervezet központjában, a festői szépségű Grebovka Villában.

A két hetes program célja az volt, hogy a meghívott ukrán hallgatók és fiatal szakemberek számára olyan tudást és ehhez kapcsolódó érvkészletet biztosítson, amit a folyamatban lévő háborúval összefüggésben tudnak felhasználni. Ez magában foglalta nem csupán a joganyag áttekintését, hanem a szervezők nagy figyelmet fordítottak a különböző bírósági eljárások és gyakorlatok, a válsághelyzethez csatlakozó pszichológiai, trauma-kezelési és egyéb ismeretekre.

A második héten csatlakoztam a nagyon erős nemzetközi oktatói gárdához, ahol brit és amerikai bírók, valamint az észt legfőbb ügyész mellett tartottam előadásokat. Ezek témái az erő alkalmazásának lehetőségei a nemzetközi jogban, a hadviselés joga, illetve a háborús bűncselekmények voltak. A többiek a többi nemzetközi bűncselekmény, így az agresszió, a népirtás és az emberiesség elleni bűncselekmény témáját járták körül, illetve az ilyen cselekményekért való felelősségre vonás lehetőségeit a jelenlegi nemzetközi környezetben. Utóbbiról egy külön panelbeszélgetést is tartottunk, hiszen itt aztán tényleg mindenkinek volt véleménye, amit persze nem is rejtett véka alá.

Az előadások mellett összeraktunk egy szimulált tárgyalást is egy fiktív helyzet alapján, ahol a folyamatban lévő háború eseményeihez nagyon hasonló helyzeteket állítottunk fel, és a résztvevők feladata az volt, hogy az elkövetett jogsértések/bűncselekmények tekintetében vádlóként vagy védőként járjanak el, aminek során számot adhattak az elsajátított ismeretekről. Itt – számomra legalábbis – az egyik legérdekesebb kérdés az volt, hogy mennyiben ül meg a résztvevőkben az a tényező, ami a felkészítés során izgalmas észt/magyar – amerikai/brit törést okozott (természetesen jó értelemben és szórakoztató módon). Azaz hogy amikor angolszász kollégáink a bizonyítékok, tanúmeghallgatások értékelése és módszertana kapcsán mutattak be gyakorlatokat, mi többször emlékeztettük őket és a résztvevőket is, hogy sem az ukrán bíróságokon, sem a nemzetközi büntető bíróságok gyakorlatában nem milliméterre ezek a megoldások működnek a legjobban, már csak az esküdtszék intézményének hiányában sem. Szóval szakmai szempontból még számunkra is hihetetlenül izgalmas és szórakoztató volt a programnak ez a része.

Hab a tortán, hogy a program utolsó napjának reggelén tudtuk meg, hogy az orosz főügyészség az intézetet “nem kívánatos szervezetnek” minősítette, ami azt is jelenti, hogy az annak tevékenységében részt vevők akár büntetőjogi felelősségrevonásra is számíthatnak Oroszországban. Adott esetben ezen lehet jókat nevetni, de az intézet orosz állampolgárságú alkalmazottai szempontjából ez lehet kellemetlen. Mondjuk, ahogy ők mondták, mostanában úgysem terveztek Moszkvába utazni… Viszont tény, hogy ők is büszkén tartoznak a “jó” társasághoz inkább.

Nagyszerű élmény volt ez az egy hét, egyrészt mert foglalkozhattam igen magas szinten és gyakorlati összefüggéseiben azzal a jogterülettel, ami a leginkább közel áll a szívemhez. Másrészt pedig azért, és ez most sajnos különösen fontos, mert kicsit így módom volt javítani azon a magyarokról alkotott nem igazán kedvező képen, ami a kormány döntéseinek és kommunikációjának következményeképpen mind az ukrán résztvevők, mind pedig a kollégák szemében él, vagy hát reményeim szerint élt idáig.

A háború során alkalmazott kazettás bombákról

Egy, az Amnesty International által pár napja közzétett jelentés szerint a Harkivban zajló műveletek során az orosz erők több esetben is alkalmaztak kazettás bombákat, aminek következtében civilek haltak, vagy sebesültek meg.

Ezzel kapcsolatban kérdezett ezekről a fegyverekről a HírKlikk, amiből egy hosszabb interjú lett. Meg kell mondanom őszintén, jól esett végre a hazai médiának a legszűkebb szakterületemhez tartozó témáról beszélni… Értem én, hogy a többséget annak politikai összefüggései okán az EU szankciós meg egyéb politikái és hasonló témák érdeklik, ugyanakkor ez legalább olyan fontos.

Online előadás az orosz-ukrán konfliktus nemzetközi jogi kérdéseiről

Valamivel több mint két hete tartottam egy online előadást az orosz-ukrán konfliktus nemzetközi jogi kérdéseiről a Tomori Pál Főiskola szakkollégiumának szervezésében, ennek szerkesztett változata a YouTube-on mostantól elérhető.

Figyelem, szakmai tartalom, politika/közélet csak nyomokban van benne, talán a végén, az uniós szankcióknál, ott meg ugye külön érdekességet ad neki a tegnapi éjjeli megállapodás az Európai Tanácsban, amiről valamikor lesz egy külön poszt is…

Büntető felelősségre vonás lehetőségei az orosz-ukrán konfliktusban – a Klubrádión

A Klubrádió mai, “Hetes stúdió” című műsorában arról beszélgettünk Hardy Mihállyal, hogy milyen módok vannak egy fegyveres konfliktus során elkövetett bűncselekmények kivizsgálására, valamint hogy egyáltalán mi minősül ilyennek.

A beszélgetés során röviden áttekintettük ennek a jogterületnek a fejlődését is, Nürnbergtől máig, valamint hogy mi volt előtte, és hogy mi van ma. Valamint néhány példán keresztül elhatároltuk egymástól a jellemző cselekményeket és azok jogi megítélését.

A beszélgetés itt hallgatható vissza, kb. 44:15-től.

Az Oroszország elleni szankciók egyes kérdéseiről

Az orosz agresszió eredményeképpen, annak kezdetétől egyre élesebben kerül elő az alkalmazható szankciók kérdése. Több helyen, többször nyilatkoztam erről a válság kezdete óta, így például itt:

Felmerült az is, hogy az Európai Unió intézményei között mi a szerepe az Európai Parlamentnek, hiszen az feltűnő politikai aktivitást mutat. Erről összefoglalóan már itt is beszéltünk, a lényeg az, hogy miután az Európai Uniónak nincs általános külpolitikai hatásköre, csak akkor tud egységes álláspontot képviselni és intézkedéseket – akár szankciós intézkedéseket – elfogadni, ha azokban teljes tagállami konszenzus van. (Itt beszéltünk a konfliktus során elkövetett jogsértésekért való felelősség kérdéseiről is):

Tegnap este az ATV “Egyenes beszéd” című műsorában beszéltünk ezekről, illetve ma az ATV Híradóban kifejezetten a gázszállításokkal kapcsolatos magyar kormányzati álláspontról.

Amit látni kell: a politikai helyzet romlásával, azaz a konfliktus eszkalációjával a magyar kormány is egyre nehezebb helyzetbe kerül. Lényegében az egyetlen külpolitikai “eredmény”, amit Orbán mutogathat az elmúlt években, azok az oroszokkal kötött hosszútávű gázszállítási szerződések, amiknek köszönhetően nálunk rezsicsökkentés van, Nyugaton meg megfagynak két nemváltás között – legalábbis szerinte és a kormánypropaganda szerint. (Persze aki ezt elhiszi, annak már úgyis mindegy.)

Ez nem más, mint az általam is már sokszor korábban megénekelt “PR-kormányzás”, annak a legrosszabb formában, ráadásul most előállt az a helyzet, hogy ha uniós döntés születik a gázimport leállításáról, akkor hirtelen még ez a PR-termék is eltűnik, és tényleg semmit nem lehet mondani még azoknak sem, akik ezt a semmit idáig elhitték.

Ezért van ez az eltökélt ellenállás már az ötlettel szemben is, ám kérdéses, hogy ez meddig tart ki, ahogy az is, hogy mikor jön el egyfajta töréspont a kérdésben. Azt ugyanis látni kell, hogy akármennyire is PR, amikor az EU, pontosabban az uniós tagállamok eljutnak oda, hogy erről gondolkodnak, akkor ez a kérdés már tényleg a szankciós politikáknak és eszközöknek az a szintje, ahol már magának a büntetőnek is fáj a büntetés – nem véletlen, hogy a tagállamok sem erőltették eddig ezt a kérdést ennyire. De nem mernék fogadni arra, hogy lesz, vagy nem lesz továbblépés innen… És akkor a magyar kormány bizony szorult helyzetbe kerül.

A Nemzetközi Büntetőbíróság az ukrán-orosz konfliktusban – a “másik Hága”

A háború során elkövetett hadijog-sértések, háborús bűncselekmények és az azokért való felelősségre vonás kérdése egyre inkább az érdeklődés homlokterébe kerül. Az elmúlt napokban többször, több helyen is beszéltem ennek körvonalairól, így a Klubrádión, a Spirit FM-en, a legalaposabban talán ma délután két biztonságpolitikai szakértő “között”.

A legtöbbször a “másik hágai bíróság”, az 1998-ban létrehozott, 2002 óta működő Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának a lehetősége merült fel (amit ugye nem keverünk össze az államközi vitákat tárgyaló Nemzetközi Bírósággal), ezt járjuk körbe most.

Mivel a Nemzetközi Büntetőbíróságot létrehozó egyezménynek (az ún. Római Statútumnak) Oroszország és Ukrajna nem részese (bár annak elfogadása után, még 2000-ben mindkettő aláírta azt), ahhoz, hogy a bíróság eljárhasson, valamilyen extra kapcsolóra van szükség. Ilyen lehet, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa a kialakult helyzetet a Nemzetközi Büntetőbíróság hatáskörébe utalja, amihez persze szükség van a Tanácsban az oroszok beleegyezésére, vagy legalábbis tartózkodására. Ám borítékolható, hogy élnének vétójogukkal, ahogy akkor is tették akkor, amikor az MH17 tragédiája miatti felelősség megállapítására próbált a BT egy külön törvényszéket felállítani. Egyebekben én nem tartom jó gyakorlatnak ezt a megoldást, az eddigi összes alkalmazása kudarcos élményt jelentett, ahogy erről korábban már több publikációban is írtam.

Ugyanakkor ebben a helyzetben erre nincs szükség, ugyanis Ukrajna még 2014 és 2015 során tett, a Statútum által megkövetelt egyoldalú nyilatkozataival alávetette magát a bíróság joghatóságának (ami alapján annak ügyészi hivatala már azóta előzetes vizsgálatokat folytat, és ami miatt 2016 során Oroszország bejelentette, hogy vissza is lép a bíróságtól, azaz a ratifikációs folyamat befejezése helyett visszavonja az aláírását), ami azt jelenti, hogy az államterületén esett minden háborús bűncselekményt kivizsgálhat és büntethet, függetlenül az elkövető hovatartozásától. Ennek megfelelően a bíróság ügyésze már bejelentette, hogy az előzetes vizsgálatok után szándékában áll tényleges, vádemelésekhez vezethető nyomozások megindítása. Mondanom sem kell, bármilyen orosz együttműködés a Putyin-rezsim fennállása alatt nem garantált, de így a jelenlegi jogi környezetben BT-határozat nélkül is adott a lehetőség, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárjon.

Itt hadd jelezzem a műkedvelők számára, hogy ekkor itt előállt egy érdekes csavar a történetben, amire első pillanatban kicsit rácsodálkoztam. A nyilatkozatában ugyanis az ügyész azt kérte a már részes államoktól, hogy azok utalják az ukrajnai helyzetet a Statútum 14. cikke alapján a bírósághoz, miközben a 15. cikk alapján saját jogon is megindíthatja a nyomozásokat, majd emelhet vádakat (a korábbi, Ukrajna által tett alávetési nyilatkozatokból fakadóan). Erre reakcióként viszonylag gyorsan több állam (köztük Magyarország is) ezt megtette, de számomra ez zavaros volt – mi szükség volt erre?

A logikus következtetés az, hogy az ügyész ezzel ki akarja kerülni a bírósági előtárgyalást, amire a 15. cikk alkalmazása esetén szükség van – ugyanis amennyiben az ügyész saját kezdeményezésére indít nyomozást, ahhoz a bíróság engedélyére van szükség. A 14. cikk alkalmazása, azaz részes államok utalása esetében erre nincsen szükség, olyankor rögtön indulhatnak a vizsgálatok, vádemelések. Valószínűleg ezzel az a cél, hogy időt lehessen nyerni, hogy rögtön nyomás alá lehessen helyezni az orosz felet. (Amúgy csak érdekesség: az USA egyik legkomolyabb kritikája az ICC-vel kapcsolatban a kezdetektől az volt, hogy az ügyészt hogyan lehet korlátozni, ha túl akarja lépni a hatáskörét. Erre volt válasz, hogy hát ott a pre-trial. Na, hát akkor erről ennyit, úgy tűnik, hogy az ügyész megtalálta ennek ellenszerét.)

Ugyanakkor komoly aggályaim vannak, hogy a részes államok tehetnek-e ilyet – utalhat-e a 14. cikk alapján egy részes állam olyan helyzetet a bíróság elé, ami amúgy nem tartozik az ő joghatósága alá? Az eddigi gyakorlat szerint a 14. cikk alapján részes államok csak a saját területükön fennálló helyzeteket “adták át” a bíróságnak, a komplementaritás elvének megfelelően, milyen alapon rendelkezhetnének más, a statútumban nem részes államok területe felett? Még szakirodalmi szerzőknél sem jelent meg egy ilyen lehetőség, elméleti szinten sem. Nem lennék meglepve, ha a 14. cikk alapján fog eljárni az ügyészség, akkor ez a kérdésnek még visszaköszön majd a bíróság működése során.

Meglátjuk, hogyan tovább, figyelünk.