Kategória: Elemzések

Az olajembargó és/vagy uniós büntetővám kérdéséről – három és fél évvel később

Szóval megszületett az uniós jogszabály, amit nagyon régóta pedzegettek, annak idején itt én is kimerítően értekeztem róla. Az akkor megfogalmazott kétségeimen végül viszonylag simán átlépett a Bizottság és az uniós jogalkotó, a mai napon a tagállamokat képviselő Tanács is elfogadta az előterjesztést, azzal az véglegessé vált.

Érdemesnek tartom kiemelni, hogy akkor pl. az ATV Híradónak mit nyilatkoztam erről, hogy mit tehet, illetve valószínűleg mit fog tenni a magyar kormány:

„Van rá lehetősége, hogy kijátssza, illetve van rá lehetősége, hogy egyfajta jogi orvoslást keressen erre a dologra” – mondta Lattmann Tamás nemzetközi jogász Híradónknak. Mint kifejtette, minden uniós jogalkotásnak és döntésnek megfelelő jogalapja kell, hogy legyen, így tehát vitatható, hogy egy szankciósnak szánt intézkedés eladható-e kereskedelempolitikai intézkedésként.

„Ha a Bizottság ezt meglépi, a Tanács minősített többséggel elfogadja, akkor én arra kalkulálok, hogy a magyar kormány az EU bíróságához fog fordulni azzal az érvvel, hogy ez igazából nem is kereskedelem politikai, hanem egy álcázott szankciós intézkedés”

– vázolta Lattmann.

Csak még egyszer , a dátum: 2022. június 5.

Ehhez képest mit hallunk ma, 2026. január 26-án, pl. a telex.hu tudósításában:

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter már decemberben azt ígérte: amint elfogadják a jogszabályt, pert indítanak. Az MTI hétfői közleménye alapján Szijjártó az ülés után megerősítette: „amint ez a döntés hivatalos formában is megjelenik”, benyújtják a már kész keresetet a jogszabály „eltörlésére”, mert az szerinte „óriási jogi csalással” jött létre.

A hétfői ülésen Zsigmond Barna Pál szintén elmondta, hogy az EU bíróságához fordulnak. Az európai ügyekkel foglalkozó minisztérium parlamenti államtitkára elismételte, hogy a kormány vitatja a döntés jogalapját. Az egy „szankciós intézkedéscsomag kereskedelempolitikai köntösbe” öltöztetve (előbbihez egyhangú beleegyezés kell a külügyminiszterektől, utóbbi minősített többséggel elfogadható), az alapszerződések pedig a tagállamok jogának tartják fenn az energiamixük meghatározását.

Így legyen ötösöm a lottón…

Na és akkor most konkretizáljuk egy kicsit magát a vitát. Nagyjából már 2022-ben felvázoltam, itt egy jogi-technikai apróságra szeretném felhívni a figyelmet, ami ugyanakkor döntő lehet:

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 194., az uniós energiapolitikát meghatározó cikke a következőképpen szól (csak a lényeget hagyom benne):

“194. cikk

(1) …

(2) A Szerződések egyéb rendelkezései alkalmazásának sérelme nélkül, az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében megállapítja az (1) bekezdésben említett célkitűzések eléréséhez szükséges intézkedéseket. Ezeket az intézkedéseket a Gazdasági és Szociális Bizottsággal és a Régiók Bizottságával folytatott konzultációt követően kell elfogadni.

Ezek az intézkedések – a 192. cikk (2) bekezdésének c) pontját nem érintve – nem befolyásolhatják a tagállamok jogát az energiaforrások kiaknázására vonatkozó feltételek meghatározására, továbbá nem befolyásolhatják a tagállamok különböző energiaforrások közötti választását és energiaellátásuk általános szerkezetét.”

Na és akkor angolul ugyanez:

“Article 194

1. …

2. Without prejudice to the application of other provisions of the Treaties, the European Parliament and the Council, acting in accordance with the ordinary legislative procedure, shall establish the measures necessary to achieve the objectives in paragraph 1. Such measures shall be adopted after consultation of the Economic and Social Committee and the Committee of the Regions.

Such measures shall not affect a Member State’s right to determine the conditions for exploiting its energy resources, its choice between different energy sources and the general structure of its energy supply, without prejudice to Article 192(2)(c).”

Na most ez ugye marhára nem “same in English”. Érdemes észrevenni az “its” szócskát, ami ugye arra utal, hogy a tagállam SAJÁT forrásai tekintetében marad tagállami hatáskör. Tehát a Magyarországon kibányászott kőolaj felhasználása magyar tagállami hatáskör, az importált kérdése viszont nem az, az külkereskedelempolitikaként már uniós hatáskörbe tartozik. És ezt az “its” szócska egyértelműen jelzi az alapító szerződés szövegében. Érdemes megnézni, a fenti linken néhány kattintással le tudjuk kérni a cikk szövegét több uniós hivatalos nyelven is: a német szövegben is ott van a “seiner”, a franciában a “ses”, az olaszban a “sue”, a románban a “propriilor”, és még sorolhatnám.

Igen, megint az történik, hogy a magyar fordítás hibás, és minden jel szerint a #legalabbkormanyoznitudnak ősnoobok képesek arra alapozni… Hát, ez az álmoskönyv szerint semmi jót nem jelent.

Teljesen jogos kérdés, hogy mi van akkor, ha szerződés nyelvi változatai eltérnek egymástól? Hiszen ha a magyar verzió is hivatalosnak tekinthető (márpedig igen), akkor Magyarország hivatkozhat-e arra, hogy ő ezt a változatot tartja kötelezőnek, akármit is mond a többi.

A válasz egyszerű, igen, hivatkozhat és várhatóan arra is fog hivatkozni. Amire az fog történni, hogy az EU Bírósága majd visszaküldi őket a jogi egyetem első évfolyamára, az ún. jogi alaptan kurzusra, ahol már korán illik megtanulni a jogszabályértelmezés különböző módszereit, amivel meg lehet állapítani egy valamiért bizonytalan normaszöveg tényleges tartalmát.

(Valahogy úgy, ahogy annak idején én azt próbáltam kihámozni az Alaptörvényből (és az egész jogszabályi környezetből), hogy vajon a járvány “elemi csapásnak” minősül-e, amire alkotmányosan be lehet vezetni a veszélyhelyzetet. Itt végigvezettem az összes módszert, és emlékezetes módon arra a következtetésre jutottam, hogy nem, annak bevezetése Alaptörvény-ellenes volt. És miközben az ún. ellenzék ezzel az ordító problémával nem csinált semmit (pedig az Országgyűlésben lett volna elég szavazatuk arra, hogy legalább trollkodásból elküldjék az Alkotmánybíróságra), valamivel később valamiféle beismerésként a fideszes kétharmad újfent módosította a gránitszilárdságú Alaptörvényt, utólag hozzáírva azt a cselekményükhöz – a magyar jogállamiság nagyobb dicsőségére.)

Ebben a helyzetben ez viszonylag egyszerű lesz, hiszen az EUMSZ 194. cikkének idézett szövege úgy tűnik, hogy csak a magyar nyelvű változaton kívül teljesen egyértelmű, és ha a bíróság mellé teszi mondjuk pl. a rendszertani értelmezést is, akkor… hát nem fogadnék nagy téttel a kormány majdani győzelmére, amit az várhatóan az általa felhívott teleologikus, azaz cél szerinti értelmezés alkalmazásával próbál elérni. Ez még előttünk van.

Béke Tanács

Valahol kifejezetten szórakoztat, hogy a nagy többség – közte az ún. szakértőkkel – hogy tud rácsodálkozni olyan dolgokra, amik igazából mindig is léteztek, legalábbis ötletelés szintjén. Ezek egyike a legújabb trumpi agymenés, a most éppen Béke Tanács néven kitalált ENSZ-alternatíva. Persze ennek ad egy olyan sajátos, magyaros ízt, hogy Orbán Viktor farkafelvágott kutyaként ugrálja körbe a gondolatot, hiszen végre meghívták valahova, a semminél meg még a diktátorok klubja is jobb – a közpénzekből kitartott hazugsággyár minden darabja meg őrjöngve magyarázza az újabb hatalmas külpolitikai sikert, még hogy elszigeteltség, ugyan már.

Megint idehoznám egy korábbi, 2009-es (sic!) írásom egy részletét, azzal kapcsolatban, hogy ez mennyire nem új, és már akkor is mit gondoltam erről:

A legutóbbi amerikai elnökválasztási kampány során is felmerült – tévesen kizárólagos republikánus gondolatként emlegetve – alternatív szervezeti keretek létrehozásának lehetősége. Az ENSZ helyett/mellett létrehozandó „League of Democracies” szervezettel kapcsolatban azért meg kell jegyezni, hogy ez – ha egyáltalán megvalósult volna – nyilván nem válthatta volna ki az ENSZ intézményrendszerét, de igazából nem is lett volna ennyire ambiciózus vállalkozás, bármennyire is alkalmas volt arra, hogy páran az ENSZ-re nézve valami módon ijesztő képeket fessenek az alapján. Gyorsan fussuk le az ilyenkor kötelező, rossz humorra valló köröket, mélázzunk el azon egy percre, hogy vajon az Amerikai Egyesült államoknak sikerült-e valaha a National Football League kivételével bármiféle ilyen „league”-gel gyümölcsöző és termékeny viszonyt kialakítania (lásd League of Nations, League of Arab Nations stb.), majd gondolkodjunk el egy pillanatra azon, hogy vajon milyen tényleges következménye lehetne egy ilyen, nehezen meghatározható jellegű szervezet életre hívásának az ENSZ szempontjából.

(forrás: az eredeti, teljes írás (más kollégák gondolataival együtt) elérhető a Széchenyi Könyvtár honlapján, itt: https://epa.oszk.hu/02300/02334/00035/pdf/EPA02334_Fundamentum_2009_01_049-063.pdf)

Emlékeztető: ugyanezt akkor is felhoztam, amikor tavaly év elején at ENSZ Emberi Jogi Tanácsból történő amerikai kilépésről volt szó…

Mi a lényegi különbség a mostani, Béke Tanács nevű izé esetében?

(És mielőtt továbbmennénk, gyorsan emlékezzünk meg a “Világbéke Tanács” című valamire. Van még, de minek…? 1949-ben a Kominform hozta létre, a Szovjetunió lelkes támogatásával. Sok dicsősége mellett a legszebb, amikor az 1956-os magyarországi események kapcsán ellenszavazat nélkül elfogadott határozatában mondta ki a magyar kormány felelősségét, külön kitérve a “külföldi propagandisták befolyására”. Ismerős?)

Ami eddig világosan látszik, hogy ez is egy nemzetközi szervezet lesz, némi félreértésre ad okot, hogy a médiában folyamatosan Orbán Viktorról van szó, aki talán a szervezet vezető testületébe kapott meghívást (ami nem azonos a szervezetben való állami tagsággal, amire a hírek szerint kiment az elmúlt napokban hatvan meghívó). Erre a félreértésre rájátszik a Magyar Közlönyben megjelent 1008/2026 sz. kormányhatározat is, ami vicces módon külön kihangsúlyozza, hogy “megállapítja, hogy az Alapokmányhoz való csatlakozás pénzügyi kötelezettségvállalással nem jár”, ezzel csak és kizárólag megint politikai kommunikációs elemkre reflektálva, én ilyet még soha nem láttam egyetlen nemzetközi szervezet esetében sem… (Korrekció: nem, még csak ide sem kapott meghívást Orbán Viktor…)

Ahogy az is kérdéses, hogy hogy fog kinézni ez az egész a jövőben – de ami már most világosan látszik, hogy semmi, de semmi új vagy érdekes nem fedezhető fel az alapokmánya előírásai között, amiből arra lehetne következtetni, hogy ez a szervezet hatékonyabb lenne a jövőben, mint az ENSZ (ahogy Gázáról sincs benne szó, pedig arról ment a duma folyamatosan). Szóval igazából ez nem tűnik másnak, mint egy régi amerikai republikánus gondolat trumpi (azaz átgondolatlan és koncepció nélküli) megvalósításának. Viszont aki szereti az ilyet, az most nagyon örül. Pár év múlva meg elfelejtjük az egészet.

Újra a vétójogról

Ma a HetiTv reggeli adásában lehetőségem nyílt bővebben beszélni a vétójog intézményéről. Tudom, hogy divat beszélni ellene, de az engem – szokás szerint – ez a legkisebb mértékben sem érdekel.

Ha valaki olvasni is szeretne róla bővebben, akkor újra ajánlom az Élet és Irodalom hasábjain 2022 nyarán megjelent hosszabb elemző írásomat.

A ma reggeli pedig itt megtekinthető:

Minden, amit Ukrajna uniós csatlakozásáról tudni akartál…

Miután állandó jelleggel megy mindenki ijesztgetése (lásd pl. a lenti, a nyár során Dunaújvárosban készült képemet) Ukrajna uniós csatlakozásával, itt az ideje, hogy kicsit rendbe rakjuk a kérdést…

Nagyon sok helyen, nagyon sok formában beszéltem már arról, hogy miért hazugság az egész, nagyjából nem más, mint amire a Fidesz a 2026-os választási kommunikációs stratágiáját építi, a Soros és a nemváltó óvodások után a migránsok mellett most éppen Ukrajna a soros – ezekre most külön-küön nem hivatkoznék vissza, hanem itt most összefoglalóan is megosztanám, amit tudni érdemes a témában.

A tagfelvételi eljárás folyamata

Egy új tagállam csatlakozása az Európai Unióhoz hosszú, több szakaszból álló folyamat, amelynek során a tagállamok megkerülhetetlen tényezők, akármit is delirálnak egyesek “Brüsszelről”, meg annak ilyen-olyan szándékairól. Természetesen ahogy szinte minden esetben, az ún. “brüsszeli bürokrácia”, az EU működtetéséért felelős Európai Bizottság szerepe jelentős, de nem döntő. Segíti a tagállamokat, előkészíti a döntést, de érdemben nem dönt a kérdésekben. (Ahogy az uniós jog megalkotásánál is: előkészít, javaslatot tesz, kezdeményez, de magát a jogszabályt a tagállamokat képviselő Tanács és az Európai Parlament fogadja el.) Akár tetszik, akár nem (újra), az Európai Unió egy nemzetközi szervezet, amelynek keretében a legfontosabb döntéseket a szuverén tagállamok hozzák meg, és annak eldöntése, hogy ők maguk közé fogadnak-e egy újabb tagot (vagy nem) ebbe a szervezetbe, azt ők döntik el. Hiszen az az alapító szerződések módosítását is jelenti, amit a tagállamokon kívül más nem tehet meg. (Ez nem csupán nemzetközi jogi elméleti evidencia, de az államok töretlen gyakorlata is, minden területen.) Ezt rajzolja körbe az alapító szerződésekbe foglalt és lényeges pontjain határozottan le is szabályozott eljárás, amit a következő ábra mutat be a maga teljességében:

Amikor egy állam csatlakozni akar, az első lépés, hogy benyújtja csatlakozási kérelmét az Európai Unió Tanácsához (röviden: a Tanácshoz), azaz a tagállamok kormányainak képviseletét ellátó szervhez, amelynek ilyenkor informálnia kell az Európai Parlamentet és a tagállami parlamenteket. Természetesen a gyakorlat az, hogy ekkor a kérdés már az asztalon van egy ideje, legalábbis eddig még nem történt olyan, hogy egy állam a semmiből bukkant volna fel a kérelmével – azaz a kérdéssel már mind az egyes tagállamok, mind pedig az Európai Bizottság illetékesei foglalkoztak már. Szimbolikus előírás, hogy az első döntést a folyamatban, azaz a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről szóló döntést az Európai Tanácsnak, azaz az EU tagállamainak vezetőinek kell meghoznia (a Tanácsban a miniszterek, az Európai Tanácsban az állam- és kormányfők üléseznek). Még egyszer: nem a Bizottságnak, nem “Brüsszelnek”, hanem a szuverének vezetőinek. Igen, Ukrajna esetében is. És igen, ez már megtörtént, 2022 nyarán, tessék, itt a döntés, eredetiben. Igen, Orbán Viktor megszavazta, pedig akkor már fél éve zajlott a háború, akármit magyaráz most arról, hogy “the problem is the war”, nem, a problem az, hogy pillanatnyi vélt politikai kommunikációs érdekek mentén beszél össze-vissza, miközben egészen mást csinál, mint amit itthon a szerencsétlen követőinek hadovál.

Ha az uniós vezetők meghozták ezt a szimbolikus döntést, a csatlakozni kívánó állam “tagjelölt” státuszba kerül, és megindul a kemény munka, azaz a csatlakozási tárgyalások. Miért kemény? Mert ennek során nem csak az történik, hogy saccra-érzésre rábólintanak a tagjelölt az ún. koppenhágai kritériumok szerinti megfelelőségére (ami “barátok közt” akár egy laza kör is lehetne), hanem sor kerül sor arra, mégpedig igen részletesen, hogy az érintett állam és annak jogrendszere átvilágítása során kiderüljön, hogy az alkalmas-e az uniós tagságra, milyen változtatásokat kell végrehajtania ennek érdekében.

És ennek van egy olyan oldala is, amiről gyakran szégyenlősen vagy egyáltalán nem beszélünk, ez pedig az, hogy ez a helyzet arra is alkalmas, hogy az EU számvetést hajtson végre saját magán. Bizony, önreflexiónak is van helye, nagyon gyakori, hogy bizonyos szakpolitikai, vagy az EU reformjával kapcsolatos kérdések egy potenciális csatlakozással kapcsolatban kerüljenek az asztalra, és mind az uniós, mind a tagállami politikusok szeretik időnként ezeket a kérdéseket (különösen, ha azok politikailag kényesek) egy csatlakozásba “csomagolni”, amikor amúgy is hozzá kell nyúlni az alapító szerződésekhez. Nem túlságosan előre szaladva, az orbáni kommunikáció láthatóan már erre épít, illetve próbálja ezt a hazai politikai kommunikációjába illeszteni: egy esetleges ukrán csatlakozás nagyon sok jelenleg is létező uniós szakpolitikai megoldást a jelen formájában fenntarthatatlanná tenne – ennek eklatáns példája az uniós mezőgazdasági politikán belül amúgy is ezer sebből vérző földalapú támogatási rendszer. Ahogy azt már sokszor, sok helyen elmondtam, ha a mostani kb. százötven millió hektárnyi támogatásra jogosult termőföld kiegészül a kb. negyven millió hektárnyi ukránnal, akkor elszabadul a pokol, Isten pénze nem lesz arra elég. (Ennek fényében azért elég könnyen érthetővé válik, hogy miért nincs egyetlen eurocent sem allokálva a következő időszakra szóló hétéves költségvetés-tervezetben, ugye? Na, ennyit is Ukrajna 2030-as állítólagos csatlakozásáról…) Ez most csak egy kiragadott példa, még akkor is, ha a hazai politikai kommunikációban előkelő helyen is szerepel, de rengeteg ilyesmi van még és kerülhet az asztalra.

A csatlakozási tárgyalások az a szakasz, ahol még simán elhalhat egy állam tagsági ambíciója. Törökországgal például már nagyon régóta folyamatban vannak a tárgyalások, jól láthatóan megakadva. Erre az biztosít lehetőséget, hogy – szemben egyes politikai állításokkal – itt sem lehet “erőből” átnyomni dolgokat. Az egyes csatlakozási fejezetek megnyitása, illetve ami még fontosabb, azok lezárása ugyanis a Tanács egyhangú döntésétől függ. Ezzel a tagállamok folyamatosan tudják befolyásolni a tárgyalások menetét, illetve akár szabotálni is azt.

A csatlakozási tárgyalások lezárásával születik meg az ún. csatlakozási szerződés tervezete, ami egy, a csatlakozni szándékozó állam, illetve az EU tagállamai közti nemzetközi szerződést jelent. Ezt jóvá kell hagynia az EU intézményeinek, így a Bizottságnak, az Európai Parlamentnek, és ami kiemelten fontos, a Tanácsnak is, mégpedig egyhangúsággal. És ezután azt minden tagállamnak egyenként, a saját alkotmányos előírásainak megfelelő teljes ratifikációval, azaz a kormány vagy annak képviselőjének aláírása mellett arra is szükség van, hogy az adott tagállam legfőbb döntéshozója (jellemzően a tagállami parlament) is elfogadja azt. Jogos lehet a kérdés, hogy mi szükség van erre, amikor a Tanácsban minden tagállam amúgyis állást foglal, a válasz nagyon egyszerű: a Tanácsban a tagállami kormányok képviseltetik magukat, de a kérdés jelentősége és a tagállamok alkotmányos előírásai mindenhol az uniós alapító szerződések, vagy általában a nemzetközi szerződések kérdését parlamenti hatáskörben tartják, tehát a kormány bólintása a Tanácsaban egyszerűen nem elég.

Van-e olyan, hogy gyorsított felvétel?

Rövid válasz: nincs. Aki pedig eddig figyelt, azt is nagyon világosan látja, hogy a tagállamok megkerülésére sincs mód. És ez akkor is így van, ha egyes uniós politikusok lelkesen beszélnek annak szükségességéről. Én is sokat szoktam (zárt körben) annak szükségességéről beszélni, hogy havi három-négymilliót keressek, de hát nem pakolhat mindenkit a NER különböző kifizetőhelyekre, szóval ez várhatóan nem igazán fog megtörténni. A lényeg, hogy ez a “gyorsítás” tipikusan vágyvezérelt duma, aminek realitását az a fent említett tény is beárazza, hogy a hétéves költségvetés tervezete nem allokált erre forrásokat. Szóval: kamu az egész.

Az egész folyamatban az egyetlen szakasz, amit a Bizottság “gyorsítani” tud, az a csatlakozási tárgyalások menetének meghatározása. Ugyanakkor mivel, ahogy jeleztem, az egyes csatlakozási fejezetek lezárása itt is minden esetben a Tanács egyhangú döntését igényli, a tagállamok tudják húzogatni a féket, ha úgy akarják. És még ha valamilyen trükkel ezt megpróbálnák megkerülni (erre vannak különösebben komolyan nem vehető ötletelések, van olyan ötlet, hogy esetleg a lezárásokhoz ne kelljen a Tanács egyhangú döntése), akkor is az egész folyamat legvégén, a csatlakozási szerződés elfogadásához mindenképpen szükség van minden részes állam hozzájárulására, egyrészt a Tanácsban, a csatlakozási szerződés elfogadásakor, másrészt pedig az említett ratifikációs kör során, ahol ráadásul a parlamentek is döntenek. Tehát nem csak arra van lehetőség. hogy Orbán utasításba adja Bóka Jánosnak, hogy a Tanácsban szavazzon nemmel, hanem arra is, hogy eljátssza a kedvenc szemforgató játékát, és a kétharmadnyi “független” bátorra mutogasson (ha akkor még lesznek, de ezt egyelőre hagyjuk). Sőt, akár még tényleges népszavazást is ki lehet írni, ha még nem vagyunk elég szégyenletesek a világ szemében. Szóval a végső döntés mindenképpen és megkerülhetetlenül a tagállamok kezében van, és aki mást mond, egyszerűen hazudik.

Ukrainian-Russian summit in Budapest?

The possibility mentioned in the title has been mentioned more and more in the press, so it may be worthy to take a look into that. The fact is that for Viktor Orbán, it would mean a very serious diplomatic success from a political point of view, which can easily be converted into an excellent domestic political advantage with the next year’s Hungarian elections: look all, important things are happening and being decided here, organised by me, and in the event of successful negotiations, Budapest could literally write itself into the great books of diplomacy and history by achieving the Budapest Peace or Ceasefire (forget the Budapest Memorandum of 1994 now, please). This would be important for him not only from a foreign but also from a domestic political point of view, as he could use it to support his problematic foreign policy shifts and often incoherent steps of recent years.

Moreover, the biggest shame of the recent years, which I have also been constantly and intensely criticizing – the withdrawal from the International Criminal Court (ICC) – would become understandable here. Make no mistake, my position on the matter remains unchanged in principle, but the step, if still not moral, could become practically and politically defensible in the case of such a major diplomatic success. There is a good chance that the Russian president would not come to an EU member state that would be obliged to arrest him, but – Hungarian diplomacy and Viktor Orbán may reason – if the danger of that no longer exists, then there is no obstacle to the meeting on Hungarian territory. And that is why it may be worthy to accept the political-diplomatic inconveniences, especially since there were no particularly major disadvantages to be countered: the International Criminal Court ruled that Hungary had violated the provisions of the Rome Statue, the founding treaty of the ICC by not arresting Netanyahu, and did the only thing it could do, expressed its sorrow and pain to the Assembly of States Parties, where nothing happened – as usual. The European Union is also – for now – silent on the issue, apparently the EU institutions are not bothered enough by the violation of one of the very few common foreign policy values to do something, it’s not even impossible, that they partly share the Hungarian government’s plans and don’t want to get in the way of those. We don’t know this, it’s not important, the point is that they did not make this foreign policy step “more expensive”.

So, it may seem that this might even be possible. However, as always, the calculation may be wrong again.

As I said at the time, several times, in several places, leaving the International Criminal Court will not happen overnight. After the document on the withdrawal has been received by the UN Secretary-General, the ICC statute will still be binding on the state party for one more year, so its binding force will not cease until next summer, to be precise, June 2, 2026. However, the elections in Hungary next year will take place before that, so such a possible diplomatic success will not be useful there, and it is not worth expecting that the Russian side will put aside its worries, and certainly not that the Ukrainian side, striving for European integration, will take part in such a dog comedy. The painful reality is that Viktor Orbán is not worth it to anyone to deviate from his own safe path. However, if the Hungarian government is thinking in the longer term, this may still seem like a feasible solution for it (a meeting in Budapest in the fall of 2026), and although the practice so far does not fundamentally allow us to conclude this, it cannot be ruled out that it will be able to let go of thinking strictly in terms of election cycles in the field of foreign policy. This is not far from the political profile of Viktor Orbán in recent years, and if we assume that news related to the preparation of the meeting may also have political communication value, then such a solution is not unrealistic either.

Especially in light of the fact that one can essentially rejoin the International Criminal Court system at any time for free… At this point, I would refer to what the President of the Assembly of States Parties said when he commented on the withdrawal of Hungary: “I truly hope that Hungary’s withdrawal from the Rome Statute is not permanent, but just a brief pause to its commitment to international justice”. So the next question may be whether it is fortunate for states to abandon their “commitment to international justice” due to their current foreign policy interests. This is not just a theoretical-philosophical problem, as representatives of the Hungarian government have also continuously contrasted the values of “justice” and “peace” in their communication on the subject of the International Criminal Court, reflecting (even if unknowingly) on the possibility included in Article 16 of the Rome Statute (criticized by many from the beginning), according to which the UN Security Council can suspend any investigation or proceeding before the International Criminal Court at any time if it deems it necessary in the interests of maintaining international peace and security.

So the question, to which the future will provide the answer, is whether the Hungarian government only wanted to make such a quick turn, and whether we consider the possibility of such turns to be a good one at all.

Ukrán-orosz csúcstalálkozó Budapesten?

A sajtóban pattant fel a címben foglalt lehetőség, érdemes körüljárni egy kicsit. Ami tény, hogy Orbán Viktor számára politikai szempontból nagyon komoly diplomáciai elismerést jelentene, amit kiválóan lehetne belpolitikai előnnyé konvertálni: lám, nálunk történnek, dőlnek el fontos dolgok, és sikeres tárgyalások esetén Budapest ezúttal szó szerint is beírhatná magát a diplomácia és a történelem nagykönyveibe a Budapesti Béke vagy Tűzszünet elérésével. Ez nem csak kül- hanem belpolitikai szempontból is fontos lenne, hiszen Orbán Viktor alá tudná támasztani vele az elmúlt évek külpolitikai ingázásait, gyakran összefüggéstelen lépéseit.

Sőt, itt még értelmezhetővé válna az elmúlt évek általam is intenzíven kritizált legnagyobb szégyene, a Nemzetközi Büntetőbíróság elhagyása. Tévedés ne essék, az elvi álláspontom a kérdésben továbbra is változatlan, viszont a lépés, ha erkölcsössé nem is, de gyakorlatban védhetővé válhatna egy ekkora diplomáciai siker esetén. Jó eséllyel az orosz elnök nem jönne egy olyan EU-tagállamba, amely köteles lenne letartóztatni, ellenben – okoskodhat a magyar diplomácia, valamint Orbán Viktor – ha ennek veszélye már nem áll fenn, akkor nincs akadálya a találkozónak Magyarország területén. És ezért megérheti bevállalni a politikai-diplomáciai kellemetlenségeket, különösen hogy különösebben nagy hátrányokkal nem kellett számolni: a Nemzetközi Büntetőbíróság kimondta Magyarország jogsértését Netanjahu le nem tartóztatása miatt, és megtette az egyetlen dolgot, amit lehetett, a Részes Államok Közgyűlésének elsírta bánatát, és nem történt semmi. Az Európai Unió is – egyelőre – hallgat a kérdésben, láthatóan annyira nem zavarja az uniós intézményeket a felrúgása a nagyon kevés közös külpolitikai értékek egyikének, hogy tegyenek valamit, még azt sem tartom kizártnak, hogy részben osztják a magyar kormány terveit, és nem akarnak keresztbe feküdni azoknak. Ezt nem tudjuk, nem is lényeges, a lényeg, hogy nem “drágították meg” ezt a külpolitikai lépést.

Szóval, úgy tűnhet, hogy akár ez még be is jöhet. Ugyanakkor, mint mindig, megint hibás lehet a számítás.

Ahogy ezt akkoriban is többször, több helyen elmondtam, a Nemzetközi büntetőbíróság elhagyása nem megy egyik napról a másikra. Miután a kilépésről szóló dokmentum megérkezett az ENSZ főtitkárához, a bíróság statútuma egy évig még mindenképpen kötelezi a részes államot, tehát annak kötelező ereje jövő nyárig, egészen pontosan 2026. június 2-ig nem szűnik meg. A jövő évi magyarországi választásokra viszont még az előtt fog sor kerülni, tehát egy ilyen esetleges diplomáciai siker ott nem lesz használható, arra pedig nem érdemes számítani, hogy az orosz fél félreteszi aggyályait, arra meg pláne nem, hogy az európai integráció felé igyekvő ukrán fél részt vállaljon egy ilyen kutyakomédiában. A fájdalmas valóság az, hogy Orbán Viktor senkinek nem ér annyit, hogy a saját biztos pályájától eltérjen. Mindazonáltal, ha a magyar kormány hosszabb távban gondolkodik, ez még mindig vállalható megoldásnak tűnhet számára (egy őszi budapesti találkozóval), és bár az eddigi időszak gyakorlata alapvetően nem erre enged következtetni, nem zárható ki, hogy külpolitikai területen el tudja engedni a szigorúan választási ciklusokban való gondolkodást. Ez amúgy nem is áll távol Orbán Viktor elmúlt években mutatott politikai arcélétől, és ha abból indulunk ki, hogy a találkozó előkészítésével kapcsolatos híreknek is lehet politikai kommunikációs értéke, akkor egy ilyen megoldás sem életszerűtlen.

Különösen annak fényében, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság rendszerébe lényegében ingyen vissza lehet állni bármikor… Ezen a ponton utalnék a Részes Államok Közgyűlése elnöke által elmondottakra, amikor a magyar távozást kommentálta: “I truly hope that Hungary’s withdrawal from the Rome Statute is not permanent, but just a brief pause to its commitment to international justice”. Úgyhogy a következő kérdés az lehet, hogy szerencsés-e, ha az államok pillanatnyi külpolitikai érdekeik miatt el-elengedik a jogszerűség iránti elkötelezettségüket. Ez nem csupán elméleti-filozófiai probléma, hiszen a magyar kormány képviselői is a Nemzetközi Büntetőbíróság témájában való kommunikációjukban folyamatosan állították szemben az “igazság” és a “béke” értékeit, reflektálva ezzel (még ha tudatlanul is) a bíróság statútumának 16. cikkébe foglalt (sokak által a kezdetektől kritizált) lehetőségre, amely szerint az ENSZ Biztonsági Tanács bármikor bármelyik, a Nemzetközi Büntetőbíróság előtti nyomozást vagy eljárást felfüggesztheti, ha azt a nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében szükségesnek látja.

Szóval a kérdés, amira a jövő fogja megadni a választ: a magyar kormány ilyen fordulót akart-e tenni, és amúgy jónak tartjuk-e az ilyen fordulók lehetőségét.

Megállapodás az USA-EU kereskedelmi egyezményről

Mai sajtóhír, hogy megszületett a megállapodás Donald Trump és Ursula von der Leyen között egy új USA-EU kereskedelmi egyezményről. Ez persze még nem jelenti annak létrejöttét, hiszen mind a két oldalon ennek megerősítésére van szükség, hiszen az elnök és a Bizottság elnöke csupán tárgyal róla, ugyanakkor a megállapodás ténye nagyon erős üzenetet küld nem csak a világ többi része felé, hanem mindkét oldalon befelé is: Trumpnak és az EU-nak is elemi érdeke, hogy a globális kereskedelmi háborúban nemcsakhogy valamiféle deeszkaláció történjen, hanem hogy egységes front álljon fel a közös ellenféllel, Kínával szemben. Erről persze nem fognak beszélni a magyarországi NER káoszlovagjai, élükön Orbán Viktorral.

A propos, ilyenkor mindig felmerül, hogy hogy lehet, hogy ebből a folyamatból megint kihagyták a kárpátok géniuszát, Donald Trump mentorát, Ursula von der Leyen és minden lopakodóhatáskörbővítő háborúpárti föderalista brüsszeli birodalomépítő rémét, a szuverenitás védelmezőjét, Európa új vezetőjét és gazdasági motorját, Dr. Orbán Viktor főminiszterelnök urat? Nagyon egyszerű, a valóság megint egészen más, mint amit itthon mondanak elég sokan: nem, nem igaz, hogy az EU szar és mindjárt meghal, von der Leyen hülye, a Bizottság szar, Trump csak röhög rajta, és a többi marhaság. Egyszerűen az van, hogy konkrétan senkit nem érdekel, hogy Orbán Viktor mit puffog a Kárpát-medence mélyén (néha a Kárpátok ormain, mindenféle táborokban), végtelen állítólagos bölcsességében. Az élet megy tovább, Magyarország pedig legfeljebb kénytelen lesz alkalmazkodni – tudjátok, ahol elefántok verekszenek, vagy dugnak, ott jobb, ha a kisegér óvatos.

Viszont még jobb kérdés, hogy a magyar kormány erre mit fog erre lépni a Tanácsban. Ez azért fontos, mert annak a jóváhagyása szükséges lesz a megállapodás tényleges létrehozásához, ahogy az USA-ban a Szenátusé, de ez most minket kevéssé érdekel, bár érdekes lehet az ottani politikai viszonyok ismeretében. Nos, nincs könnyű helyzetben vétóvitézünk, mert a Tanácsban minősített többségi döntéshozatal van ebben a kérdésben. A külkereskedelem uniós hatáskör, ennek megfelelően főszabály szerint nincs vétójog. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) releváns előírásai (207. és 218. cikkek) csak szűk esetkörben irányoznak elő konszenzusos döntéshozatalt az ilyen szerződések tekintetében, ezek fennállását véglegesen majd akkor lehet megmondani, ha ismerjük az elfogadott szöveget, gondolom, a magyar kormány majd kétségbeesetten próbálja megmagyarázni, hogy ez miért olyan… Ugyanakkor valószínűtlennek tartom, hogy cél lenne megtorpedózás, ugyanis Orbán Viktor számára jelenleg nagyon nem jó ötlet összerúgni a port Donald Trumppal, akinek véleményem szerint elemi érdeke a megállapodás létrejötte. Hát igen, megint sikerült olyan röppályára helyeznie magát a főszuverénnek és teljesen inkompetens külügyi csapatának, ami igazából ütközőpálya…

Viszont ennek van egy magyar szempontból pozitív hatása. Ha megszületik egy ilyen egyezmény az USA és az EU között, az jó eséllyel rövidre zárja egy ugyanilyen jellegű USA-Magyarország kétoldalú kereskedelmi megállapodás lehetőségét, ami drasztikusan csökkenti egy esetleges Huxit esélyét. Ellenkező esetben ugyanis egy ilyen egyezményt Donald Trump tudott volna mézesmadzagként huzigálni Orbán előtt, aki szokásának megfelelően telehazudta volna a magyar rögvalóságot arról, hogy gazdaságilag az sokkal jobb, mint az EU-hoz tartozni és blabla. Szerintem az USA-nak (még Trump alatt is) nem érdeke egy Huxit, az EU-val való kapcsolatok rendezése jelentette előnyök bőven felülírják az Orbán Viktorral kapcsolatos esetleges partikuláris érdekeket, feltételezve valamiféle elemi racionalitást – amit én még mindig bőven látok az amerikai külpolitikában, Trump ide vagy oda. Ez azért szerintem bitang jó hír a jelenlegi zavaros időkben.

Vagyonnyilatkozatok értelmezése Strasbourgban

Nemrég született egy igen érdekes ítélet az Emberi Jogok Európai Bíróságán a Păcurar v. Románia ügyben. A bíróság azt mondta ki, hogy a vagyonuk eredetét megmagyarázni nem tudó köztisztviselők érintett vagyona jogszerűen elkobozható, még úgy is, hogy nem állapítanak meg azzal kapcsolatban valamilyen bűncselekményt.

Egyelőre nehéz megjósolni, hogy az ítélet milyen hatással lesz az európai korrupcióellenes politikai erőfeszítésekre, hiszen a strasbourgi döntések egyediek és “csupán” minősítik a létező állami jogszabályi megoldásokat, de azzal, hogy zöld lámpát adott ennek az igen szigorú román megoldásnak, az várhatóan más államok és szabályozók számára is példát tud majd adni. A lényeg, hogy ennek alapján nem lesz elég semmitmondó magyarázatokkal indokolni a fura vagyonnövekedéseket, és lehetségessé válik a megmagyarázhatatlan vagyon elkobzása. Ugyanakkor azt is rögzíteni kell, hogy az ügy, és az eset olyan tisztviselőkre alkalmazandó, ahol az adott tisztviselő vagyonnyilatkozati kötelezettsége a kinevezéshez/beosztáshoz kötődik alkalmazási feltételként, tehát pl. választott, politikai pozíciók esetében automatikusan nem – ugyanakkor ha egy állami jogalkotó ahhoz köti, akkor az lehetséges, és nem fogja a tulajdonhoz, vagy a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét jelenteni, amennyiben a végrehajtása a bíróság által korábban körvonalazott kritériumok mentén történik. Ez iránymutatást jelenthet más államok számára is, hogy hasonló jogintézményeket és megoldásokat alkalmazzanak a jövőben.

Beszéltünk kicsit hosszabban erről a 24.hu oldalnak, amit aztán szemlézett a hvg.hu is.

About the Chinese in the custody of the Ukrainians

The news, published by the Ukrainian media, that two Chinese citizens who had previously fought for Russian units had been taken prisoner of war, has understandably stirred up emotions. Additionally, it also raises a number of legal questions that are worth considering.

Is China becoming a belligerent?

If the Chinese citizens joined the Russian armed forces of their own free will – and based on our current knowledge, this is the case – then this does not make China a party to the ongoing conflict. If they had been sent by China, or if they were linked to China in some official capacity (e.g. being members of its armed forces), then their participation in the hostilities would certainly mean that China is also becoming a belligerent, although this is more of a political significance due to the distance between Ukraine and China.

Yes, it is possible that they did indeed go there of their own accord and joined the Russian armed forces, although the laws of most states prohibit citizens from undertaking military service for another state. However, the potential violation of this prohibition cannot be investigated by the enemy state involved in the conflict (in this case, Ukraine) in the event of their capture, since it has nothing to do with that citizen status, and is obliged to treat them in accordance with the rules dictated by the laws of war.

What rules apply to these individuals?

Since, as far as we know, they traveled to Russia of their own accord and joined its armed forces, their situation is equivalent to that of Russian soldiers – as long as they are members of the Russian armed forces, they are considered being prisoners of war and must be treated in accordance with the provisions of the 1949 Geneva Convention III. From this perspective, it is irrelevant whether they joined voluntarily while staying on Russian territory or became Russian soldiers against their will as a result of some crazy local conscription; the important thing is the official connection with the state’s armed forces.

The same would be the case if they had been present in some kind of “representation” of China, only with the more complicated political background that – as I described above – in that case China would also be considered a belligerent party.

However, the situation would be significantly complicated if these Chinese citizens had not been captured in Ukraine as members of the Russian armed forces, but as private individuals, or as employees of a mercenary group or of a private military company – that is, without a direct state connection. In this case, they would not be entitled to the status of prisoner of war, which is usually reserved only for members of the armed forces of the states participating in the conflict by the system of laws of war. Such persons are considered being civilians in the armed conflict regardless of their actions, which can be actually really bad for them: on the one hand, their harmful actions, even if in accordance with the laws of war, become punishable (which is logically not the case with soldiers), and on the other hand, their detention is regulated not by the provisions of the abovementioned Geneva Convention III, but by Convention IV, related to civilians. Moreover, there is a chance that it does not apply to them either, since this convention (specifically its Article 4) states that it should not be applied to persons held in captivity who are not citizens of either party to the conflict and whose state has regular diplomatic relations with the capturing state. Since Ukraine and China have diplomatic relations, this situation would be a textbook example of this, but since the Chinese citizens served in the Russian armed forces, that relationship establishes the more regulated, stronger protected status of prisoner of war. The essence of this rarely invoked provision of Convention IV is to keep persons who are not involved in the conflict because of their nationality as far away from the conflict as possible, including the obligation to apply the rules of war. What if their own state does not want to do anything against the detaining power? Unfortunately, in such cases, only the human rights-related rules that apply to the detaining state impose some kind of limit on their treatment. The legal loophole and legal uncertainty that easily arise from this has allowed the United States to loosen the legal rules binding it with regard to the persons it captured during its “war on terrorism” after the 2001 September 11 attacks… But let’s not open that question here.

At the same time, it is impossible to ignore the interviewing of the Chinese prisoners, which constitutes a violation of the prohibition contained in Article 13 of the Geneva Convention III, governing the treatment of prisoners of war by Ukraine. This provision states that prisoners of war must be protected from “public curiosity”, which is obviously a provision intended to protect their person. It may of course be argued that they consented to the interviews, but the relevant practice typically does not accept this argument, and has not accepted it in other cases either. However, in this case too, the practical question arises: “so what then?”… It may be nothing, but it is worth noting the fact of the violation.

That is all we know for now, and that is all that is worth recording. If there are any developments, we will discuss it further.

Az ukrán hadifogságba esett kínaiakról

Az ukrán média által közétett hír, miszerint két kínai állampolgárt ejtettek hadifogságba, akik korábban az orosz egységeknél harcoltak, érthetően felborzolta a kedélyeket. Emellett pedig felvet rengeteg olyan jogi kérdést, amivel érdemes foglalkozni egy kicsit.

Kína hadviselővé válik?

Amennyiben a kínai állampolgárok saját akaratukból csatlakoztak az orosz egységekhez – és jelenlegi ismereteink alapján ez a helyzet – akkor az nem teszi Kínát a folyamatban lévő konfliktus részesévé. Amennyiben ő küldte volna őket, vagy valamilyen hivatalos minőségben kötődnének Kínához (pl. annak fegyveres erejének tagjai lennének), akkor az ellenségeskedésekben való részvételük bizony azt jelentené, hogy Kína is hadviselővé válik, bár ennek az Ukrajna-Kína távolság okán inkább csak politikai jelentősége van.

Igen, lehetséges, hogy ők valóban maguktól mentek oda és csatlakoztak az orosz fegyveres erőkhöz, bár a legtöbb állam jogszabályai tiltják, hogy az állampolgárok másik államnál vállaljanak katonai szolgálatot (lásd pl. a magyar Büntető törvénykönyv 146. §-t). Ugyanakkor ennek a tilalomnak az esetleges megsértését a konfliktusban részes ellenséges állam (jelen esetben Ukrajna) az ő foglyul ejtésük esetén nem vizsgálhatja, hiszen ahhoz az állampolgári jogviszonyhoz semmi köze, ő azok tekintetében a hadijog diktálta szabályok alapján köteles bánni velük.

Milyen szabályok vonatkoznak ezekre a személyekre?

Miután az ismereteink szerint ők maguktól utaztak Oroszországba, és csatlakoztak annak fegyveres erejéhez, helyzetük az orosz katonákkal egyenértékű – tehát amíg az orosz fegyveres erők tagjai, hadifoglyoknak minősülnek, és velük az 1949-ben elfogadott harmadik genfi egyezmény előírásainak megfelelően kell bánni. Ebből a szempontból nincs is jelentősége, hogy ők Oroszország területén tartózkodva maguktól csatlakoztak, vagy egy tébolyult helyi sorozás eredményeképpen, akaratuk ellenére váltak orosz katonává, a lényeg a hivatalos kapcsolat az állam fegyveres erejével.

Ugyanez lenne a helyzet, ha ők Kína valamilyen “képviseletében” lettek volna jelen, azzal a bonyolultabb politikai háttérrel, hogy – ahogy fentebb leírtam – abban az esetben Kína is hadviselő félnek minősülne.

Jelentősen bonyolítaná a helyzetet ugyanakkor, ha ezek a kínai állampolgárok nem az orosz fegyveres erők tagjaiként kerültek volna ukrán fogságba, hanem magánemberként, vagy adott esetben egy zsoldoscsoport, vagy katonai magánvállalat alkalmazottaiként – tehát közvetlen állami kapcsolat nélkül. Ebben az esetben ugyanis nekik nem jár a hadifogoly státusz, amit általában csak a konfliktusban részt vevő államok fegyveres erői tagjainak tart fenn a hadijog rendszere. Az ilyen személyek a fegyveres konfliktusban a cselekményeiktől függetlenül civilnek minősülnek, ami nekik igazából nagyon nem jó: egyrészt a hadijognak megfelelő ártó cselekményeik büntethetők (ami a katonák esetében logikusan kizárt), másrészt pedig fogva tartásukat nem a fentebb hivatkozott harmadik genfi egyezmény, hanem a civilekre vonatkozó negyedik egyezmény előírásai határozzák meg. Sőt, még annak esélye is megvan, hogy az sem vonatkozik rájuk, ugyanis ez az egyezmény (konkrétan a 4. cikke) kimondja, hogy nem kell alkalmazni olyan fogságban tartott személyek esetében, akik egyik összeütköző félnek sem polgárai és a fogva tartó államnak rendezett diplomáciai kapcsolata van a saját államukkal. Mivel Ukrajna és Kína között megvannak a diplomáciai kapcsolatok, ez a helyzet ennek tankönyvi példája lenne, de mivel a kínai állampolgárok az orosz fegyveres erőknél szolgáltak, az a kapcsolat megalapozza a rendezettebb, hadifogoly státuszt. Ennek a ritkán felhívott rendelkezésnek a lényege az, hogy a konfliktusban állampolgárságuk okán nem érintett személyeket lehetőleg távol tartsa a konfliktustól, beleértve ebbe a hadijogi szabályok alkalmazásának kötelezettségét is. Hogy mi van akkor, ha a saját államuk nem akar tenni semmit a fogva tartó hatalommal szemben, na az pech, ilyenkor a fogva tartó államra egyébként vonatkozó emberi jogi szabályok szabnak valamiféle korlátot a velük való bánásmód tekintetében. Az így amúgy igen könnyen kialakuló joghézag, illetve jogi bizonytalanság tette egyébként lehetővé annak idején az Egyesült Államok számára is, hogy a 2001 szeptember 11-i támadások utáni “terrorizmus elleni háború”-ja során az általa elfogott személyek tekintetében lazítsa az őt kötelező jogi szabályokat… De ezt most ne nyissuk meg.

Nem lehet elmenni ugyanakkor a kínai foglyok interjúztatása mellett, ami a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó genfi egyezmény 13. cikkében foglalt tilalom sérelmét jelenti Ukrajna részéről. Ez kimondja, hogy a hadifoglyokat óvni kell a “nyilvános kiváncsiskodástól”, ami nyilván egy, az ő személyüket védeni szándékozó előírás. Felmerülhet persze, hogy ők hozzájárultak ahhoz, de a releváns gyakorlat ezt az érvet jellemzően nem fogadja el, más esetekben sem fogadta el. Ugyanakkor ebben az esetben is felmerül az a gyakorlati kérdés, hogy “na és akkor mi van”… Lehet, hogy semmi, de azért érdemes lejegyezni a jogsértés tényét.

Egyelőre ennyit lehet tudni, és ennyiből ennyit érdemes rögzíteni. Ha lesznek fejlemények, kitérünk majd még rá.