A folyamatosan változó szíriai helyzet felveti a kérdést, hogy mi a helyzet azokkal a személyekkel, akik az elmúlt években a szíriai állapotok elől menekülve kaptak menedéket az Európai Unió területén. Erről beszéltünk a Klubrádió tegnapi Esti gyors c. műsorában.
Kitértünk a menekült státusz különböző értelmezéseire, és az egyes uniós tagállamok jelenlegi politikai “mozgása” alapján milyen irányban várhatók mozgások a kérdésben.
A beszélgetés meghallgatható itt (26:17-től).
Pénteken este került adásba a Klubrádión az aznap délelőtt rögzített “A világ urai” című műsor, amiben – végre komolyabb időbeli korlátok nélkül – beszélgettünk a migrációs politika európai uniós fejlődéséről, ezzel kapcsolatban a magyar kormány “megoldásairól”, és annak politikai aspektusairól.
Csak érdekességképpen, friss hír (amilyen ügyekre utaltam a beszélgetés során), hogy megint elkaszálták a kormányt Strasbourgban.
Az adás meghallgatható itt, illetve a műsor saját különböző podcast-felületein.
Korábbi bejegyzéseim a honlapon a migráció témájában:
Amíg meg nem írom véglegesen és átfogóan, hogy mi van (mert így, egy hétköznap éjjel negyed kettőkor tényleg nem kéne mást csinálnom, ja, de, marhára kéne), csak egy konkrét idézetet teszek ide a “jajjjjisssstenemkötelezőkvóóóóóóóóóóóta” hisztivel kapcsolatos HIVATALOS tanácsi álláspontból:
“Egyetlen tagállam sem lesz kötelezhető arra, hogy áthelyezéseket hajtson végre.”
És akkor most lehet folytatni a sírást, sikoltozást és hazudozást.
Az elmúlt négy napban hány közpénzekkel kitömött testület, propagandista meg egyéb senki adta már elő a kötelező kvótát? Hány “szakértő” adta elő az ezzel kapcsolatos ilyen-olyan biszem-baszom gondolatait, gondosan odafigyelve arra, hogy véletlenül se csússzanak ki a kormány narratívájából?
És hányan mondták el nyilvánosan, hogy SEMMI NEM IGAZ BELŐLE? Akárki? Ténylegesen hozzáértő szakértők, akik amúgy tényleg tudják?
Érthető már, hogy miért van nagyon tele a bugyrom?
Tele van vele a média, hogy “Brüsszel megszavazta a migránskvótát”. Tényleg, komolyan? Jól van akkor.
1. Nem “Brüsszel”.
2. Nem “szavazta meg”.
3. Nem “kvótát”, ami ráadásul nem is azt jelenti, amit tulajdonítanak neki.
Most beszéltem erről kicsit az ATV híradójának. De minek? Szaladt a szerkesztő, merthogy Skype-on kell beszélnie az Alapjogokért Központtal. Szegényt képen röhögtem. Minek? Azokból aztán tényleg csak a hazug propaganda fog dőlni…
Ennek az egésznek tényleg semmi értelme nincs. Nekem meg tényleg nagyon tele van a bugyrom azzal, hogy egyedül vagyok az un. szakmában, aki tisztességesen próbál információkat átadni, folyamatokat elmagyarázni a napi kb. tizennégy órás munkaidőm mellett.
De tényleg, minek?
A tegnapi közlönyből megtudhattuk, hogy a kormány meghosszabbította a “háborús veszélyhelyzet” című jogi monstrum hatályát. A jogállamiság nagyobb dicsőségére, ami már a 2015 óta folyamatosan tartó “migrációs válsághelyzet”-tel nagyon szép formát vett, majd 2020-ban a pandémiás helyzet alaptörvény-ellenes veszélyhelyzetesítésével nyíltan is ki lett kukázva, majd az Alaptörvény kilencedik módosításával még be is lett ismerve, szóval egyvalami biztos, az ország új állam- illetve kormányformát nyert magának. Ha már kormányozni nem sikerül, legalább veszélyeket rajzolgassunk a falra, hadd rettegjenek az emberek.
Szakmai értelemben azért az valahol vicces, hogy miközben itthon nagy dérdúrral bejelentik ezeket a veszélyhelyzeteket, aminek eredményeképpen a jogállamiság legnagyobb dicsőségére a legfőbb szabályozó eszközzé lassan tényleg az istenkirálysági szempillarebegtetés válik (és mindenféle marhaságokat találnak ki azokkal, amiknek jó eséllyel amúgy semmi hatásuk a válságra, rosszabb esetben rontanak a helyzeten, lásd ársapkák), addig úgy tűnik, hogy elfelejtik, hogy mindezt egy vagy több derogáció formájában jelezni kéne pl. az Európa Tanács felé, hogy az európai emberi jogi egyezmény alkalmazása során figyelembe lehessen venni a “nemzet létét fenyegető” veszélyt.
Vagy nem elfelejtik, hanem nem szeretnék, hogy pl. a strasbourgi bíróság rögtön a képükbe röhögjön emiatt. Így majd csak később fog. Addig meg Varga Judit még turnézgathat azzal, hogy ő nem is tudja, mi is az a jogállamiság, szóval nincs is.
Hát itt tényleg nincs.
A mai napon jelent meg az Európai Unió Bíróságának ítélete az ún. Stop Soros törvény miatt indított kötelezettségszegési eljárásban. Maga az ítélet semmi meglepőt nem tartalmaz, teljesen világos volt az első pillanattól kezdve, hogy el fogják kaszálni, ahogy azt már 2018. januárjában, a benyújtás előtt,
majd annak pillanatában, később pedig nyáron, a kötelezettségszegési eljárás megindításakor előre jeleztem:
Ugyanígy, amikor a Bizottság végül a Bírósághoz fordult, 2019. júliusában:
Igazából most az az egyetlen kérdés maradt – mert az újabb kormányzati vereségnek már sem sport-, sem hírértéke nincs, hogy a kormány mit fog most csinálni, hogyan reagál majd a helyzetre.
Szerintem a következőképpen: harciasan nem fog csinálni semmit, teljesíteni az ítéletben foglaltakat egészen biztosan nem fogja, ki fogja élezni a vitát a lehetséges maximumig. Ez ugyanis kapóra jött neki: ha nem csinál semmit, a Bizottság ezt előbb-utóbb megunva vissza fog menni a bíróságra, és valamiféle büntetés megállapítását fogja kérni (a kötelezettségszegési eljárás következő szakaszába lépve), ami azt jelenti, hogy attól fog zengeni a választási kampányidőszak, hogy “lám-lám, ugye hogy Brüsszel pénzt akar megvonni tőlünk, mert nem engedjük be a migránsokat”. Persze szó sem lesz beengedésről, de attól még a kormány azt fogja mondani. Csak azért imádkozom magamban, hogy az ellenzék meg ne kenje ezt össze a jogállamisággal… Ez ugyanis két teljesen külön dolog.
A luxembourgi Európai Unió Bíróságának nem meglepő ítélete után a kormány részéről kezdetben érkező nem meglepő reakciók után komoly meglepetést keltő döntést jelentett be annak képviseletében Gulyás Gergely (úgy látszik, az ő feladata, hogy elvigye a főkök számára cikisnek tűnhető visszakozásokat). Ennek lényege, hogy felszámolják a tranzitzónákat, menekült-kérelmeket pedig majd csak a külképviseleteken lehet leadni, a határon nem.
Erről beszéltem kicsit hosszabban Bolgár György meghívására a Klub Rádió műsorán (itt, 12:16-tól), de egy-két gondolattal itt még kiegészíteném az ott elmondottakat. Az ügyről, előzményeiről már korábban többször írtam, beszéltem (lásd fentebb, illetve a honlapon a “migráció, menekültjog” aktát).
Először is szeretném itt is kiemelni, hogy az ítélet lényeges nem eleme nem csupán a tranzitzónák kérdése, egészen konkrétan a bíróság nem is mondta, hogy a tranzitzónákat meg kéne szüntetni. Azok csupán szimbólumává váltak annak a súlyosan aggályos kormányzati jogalkotás-sorozatnak az elmúlt évek során, amely lényegében jogi zsákutcába zárta a Magyarországon keresztül az EU felé érkező menedékkérőket, amelynek a tranzitzóna igazából csak eszköze, érdemi eleme sokkal inkább például a magyar kormány által megalkotott “biztonságos tranzitország” fogalom, amit az uniós jog eddig nem ismert, és igazából azt jelentette, hogy a magyar hatóságoknak nincs dolga olyan menedékkérővel, aki például Szerbián keresztül érkezik. Mivel ennek alapján dobálták vissza a menedékkérelmeket, bármilyen érdemi vizsgálat nélkül, ez sokkal súlyosabb probléma, mint maga a tranzitzóna, vagy akár a fogva tartás kérdése. Nem véletlen, hogy a kormányzati kommunikáció végig a fogva tartás kérdésére irányult (egyrészt mert itt találtak kapaszkodót a strasbourgi bíróság korábbi ítéletében, másrészt – és ez a fontosabb – ezt minden választó meg tudja érteni), ahogy az sem, hogy a mostani cselekménye épp a “szimbólum” ellen irányul – lényegében ennek tartalma egyenértékű azzal, mintha “lebontatnánk velünk a határkerítést”. Aki látta a 2018-as választási kampányt, az nagyon jól érti ennek politikai kommunikációs erejét. Miközben eddig az összes kormányzati kommunikáció hallgatott arról, hogy milyen szabályokat fognak alkalmazni az eddigi “biztonságos tranzitország” koncepció helyett, amit szintén leütött a bíróság…
Amit hallunk még, az az, hogy mostantól a kérelmeket már nem lehet majd a határon leadni, csak külképviseleten, azaz Szerbia területén például a belgrádi nagykövetségen. Összhangban áll-e ez az uniós joggal?
Egyáltalán, vonatkozik egy ilyen helyzetre az ún. eljárási irányelv, azaz az EU azon jogszabálya, ami a menedékkérelmek folyamatát szabályozza, és lehet-e annak alapján ilyen megoldást kialakítani? Ugyanis annak 3. cikkének (2) bekezdése azt mondja ki, hogy “Ez az irányelv nem alkalmazható a tagállamok képviseleteihez benyújtott diplomáciai vagy területi menedékjog iránti kérelmekre.” Erre a gyors válasz, hogy igen, alkalmazható, mert az itt említett “menedékjog” azon másfajta menedékre irányul, aminek legjobb példájaként például Julian Assange londoni ecuadori nagykövetségén történt vendégeskedése hozható fel.
Vajon a belgrádi magyar nagykövetség Magyarország területének minősül? A kérdés azért releváns, mert az (1) bekezdés azt mondja ki, hogy “Ezen irányelvet a tagállamok területén, ideértve a határon, a felségvizeken vagy a tranzitzónákban benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelemre és a nemzetközi védelem visszavonására kell alkalmazni.” (Itt felhívnám a figyelmet arra, hogy már csak ezért sem kellett volna megszüntetni a tranzitzónákat, hiszen maga az uniós jog rendelkezik azok lehetőségéről!) A felsorolás nem tartalmazza a külképviseleteket, ami első ránézésre problémás. Nemzetközi jogi értelemben a diplomáciai vagy konzuli képviseletek területe (a széles körben elterjedt tévhittel ellentétben) nem minősül államterületnek, így könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a válasz nemleges, de kiterjesztő, teleologikus értelmezéssel az ilyen eljárások szempontjából elfogadhatónak látom, hogy tekintsük annak. Ha nagyon kell, majd legfeljebb a külképviselet maga lesz tranzizónának minősítve, és akkor máris rendben van.
Amúgy pedig azt is érdemes rögzíteni, hogy még ha szűk értelemben is vesszük a külképviselet státuszát, az EU tagállama bármikor alkothat saját szabályozót egy irányelv kiegészítéseképpen, egészen addig, amíg az nem áll azzal ellentétben, vagy nem lehetetleníti annak célját, ez a jelen helyzetre is igaz, ahogy az irányelv 5. cikke is kimondja: “A tagállamok a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó eljárások tekintetében kedvezőbb szabályozást léptethetnek hatályba, vagy tarthatnak hatályban, amennyiben ezek a szabályok ezen irányelvvel összeegyeztethetőek.”. Nyilván itt az lesz a döntő kérdés, hogy a magyar kormány a részletes szabályok kialakítása során tekintettel lesz-e erre. Az elfogadott szabályok nem válnak majd az uniós jog részévé, de ha a külképviseleti kérelem benyújtása a menedékkérők szempontjából plusz lehetőségként fog megjelenni, akkor az 5. cikk fent idézett előírása alapján nem lehetetlen. (Persze, ettől függetlenül probléma lesz a határon való benyújtás megszüntetése, plusz ha változatlan marad a “biztonságos tranzitország” kamu, akkor az a probléma is fennmarad majd.)
Számomra mindenesetre egyelőre nem úgy tűnik, hogy a kormány az Európai Unió Bíróságának ítéletét maradéktalanul be akarná tartani. Az, hogy nagy dérrel-dúrral bezárják a tranzitzónákat, az nem az, már csak azért sem, mert mint a legelején jeleztem, a bíróság ilyen kötelezettséget nem is írt elő. Biztos vagyok benne, hogy továbbra sem akarnak senkit nem hogy beengedni az országba, de a tisztességes eljárást sem akarják biztosítani. Amit viszont igen, az a politikai haszonszerzés, a szokásos PR-kormányzás: a mostani néhány száz menedékkérőt berakják valami városok központjába, hogy aztán másnap tele legyen a propagandamédia azzal, hogy “már megint itt vannak a migráncsok jajajajaj” – miközben effektíve teljes határzárat csinálnak délen, ha kell, újabb jogvitákat vállalva. Olyan ugyanis nincs, hogy határátkelőnél ne lehessen kérelmet beadni – jogilag legalábbis nincs. Amitől tartok, az a visszonyomás lehetősége, már csak azért is, mert politikai kommunikációs okokból ez még jól is jön majd a kormánynak, nincs is annál hálásabb, mint egy újabb “röszkei csata”…
Ma a Klub Rádióban Bolgár György vendégeként beszéltem a luxembourgi Európai Bíróság ítéletéről, amiben az lényegében elkaszálta a tranzitzónát, a “biztonságos tranzitország”-ot és az elmúlt évek hazai jogalkotásának nagy részét.
A beszélgetés itt hallgatható meg, a témával kapcsolatos korábbi bejegyezéseim a honlapon itt és itt találhatók.
Megszületett az ítélet, amit már pár hete, a főtanácsnoki döntés megjelenésekor előre jeleztünk. Semmi meglepő nem történt, úgyhogy nem is írok róla most semmit, csak rögzítjük a tényt.
Az ítélet itt elérhető (a teljes ítélet magyarul itt).
Miután a koronavírus-válság során a kormány minden létező energiáját az alapos védekezésre és az okozott károk enyhítésére fordítja (nem), annak féregnyúlványa, a soha senki által semmire meg nem választott KDNP újra úgy döntött, hogy valami egészen fontos dologra koncentrál, és országgyűlési határozatban foglalt állást az Isztambuli egyezménnyel szemben. Ezzel kapcsolatban az elmúlt napokban két interjút is adtam, amiben ki tudtam térni egyes kérdésekre:
Új érdemi dolgot a KDNP-sek nem adtak elő a múltkori futamukhoz képest, úgyhogy itt csak utalnék mindarra, amit még januárban írtam a témához. Közben viszont az egész országot megrázta Szilágyi István halála, akit a saját otthonában vert agyon a saját fia. Ezzel kapcsolatban emlékeztetnék rá, hogy ha az Isztambuli egyezmény hatályban lenne és annak prevenciós előírásait az elmúlt években átültettük volna a magyar jogba, valamint ha a megfelelő hatóságok azokat megfelelően alkalmazták volna, talán, talán (nagyon hangsúlyos “talán”, hiszen a jog nem mindenható) még mindig életben lenne a népszerű művész. Így viszont az “utca hírmondójából” a tragikus magyar rögvalóság örök hírmondójává vált.
Aminek a lényege a következő: az Isztambuli egyezmény nem tökéletes jogi szöveg. Nem tudom, valaha, bárhol születhet-e olyan, de ez nem az lett. A jelen helyzetben viszont a sok politikai idióta a sok idiótasággal effektív lehetetlenné teszi, hogy értelmes szakmai vita legyen a dologról valaha is. És mit nyerünk vele? Semmit, miközben a témája, a családon belüli erőszak, az egyik legkomolyabb és legnagyobb látenciával bíró problémája az elmúlt éveknek. Nők kárára, gyerekek kárára, férfiak kárára.
Itt most nem állok neki az egyezmény összes – szerintem – büntetőjogi szempontból aggályos eleme részletezésének, pedig lenne mit. A kormány sem ezekkel foglalkozik, hanem felhozza például a migrációt, mert azt még a leghülyébb választó is megérti (talán), márpedig ő a célpont (ez biztos). Meg a feminista veszélyt, amitől, pontosabban az arról kialakított képtől éppen csak például az életben egyszer-kétszer pofára ejtett férfiak (azaz kb. a 90%-uk) kevésbé szerencsés, frusztált fele retteg, meg amire az amúgy vagy megfélemlített, vagy szerencsésebb társaikra egyszerűen irigy nők fújnak veszettül, de ha megcsináljuk a matekot, ez már épp elég. Az érdemi kérdések meg pont le vannak tojva magasról: ez a “PR-kormányzás” lényege. Azért az nagyon szép, hogy most az Azonnali megkereste az egyezményt 2014-ben igazságügyi miniszterként aláíró Navracsics Tibort, hogy ugyan már árulja el, mi is olyan trükkösen Alaptörvény-ellenes abban az egyezményben, amit akkor nem sikerült észrevenni, és ebből konkrétan az derült ki, hogy nem csak hogy most fogalma sincs, de anno igazságügyi miniszterként lényegében bemondásra elfogadta a külügytől, hogy a szerződés amúgy tök oké, és aláírta – ennyit a szakmai előkészítésről.
És ha már a kormányzásról beszélünk, érdemes tisztázni, hogy sajnos a legtöbb ellenzékinek sem más ez a téma, mint egyszerű kommunikációs eszköz… Lángot okádtam, amikor valamikor 2015 márciusában csak azért vették elő az Országgyűlésben, hogy öt percig rugdoshassák vele Orbán Viktort… Amit persze megértek, hogy jó mulatság, de összesen annyit értek el vele, hogy az akkor már Trócsányi László vezette igazságügyi minisztériumban azonnal levették a ratifikációt megelőző implementációs munkacsoport gondolatát az asztalról, amit onnan tudok, hogy külsősként esélyes, hogy benne lettem volna… Egyetlen kérés volt addig a minisztériumi jogász kollégák részéről, hogy ne politizálódjon át a történet, mert “akkor a jobbikos meg a KDNP-s hülyék meg fognak vadulni miatta, és kampó, viszont ha sikerül csendben összerakni a dolgot, majd valami nagy salátába csomagolva egyben át tudjuk nyomni”. Hát, ezt nem igazán sikerült, két percen belül Dúró Dóra (az akkor még épp nem annyira – állítólag – ellenzéki Jobbikból, most épp a nagyon független és ellenzéki Mi Hazánk című izéből) már arról futotta az őrült köröket a kupoldában, hogy “az igazi nők elleni erőszak az abortusz”, miközben a KDNP-sek sűrűn vetették magukra a kereszteket. Amikor pár évvel később beszéltem erről az egyik érintett ellenzéki képviselővel, azzal védekezett, hogy “de hát úgysem volt komoly ratifikációs szándék a kormány részéről”, nos, ez már soha nem fog kiderülni, hogy igaz volt-e.
Amit én biztosan tudok, és ezt a fenti Navracsics-interjú is megerősíti, hogy -több más nemzetközi szerződéshez hasonlóan – a kormányzati apparátuson belül a ratifikációt előkészítő alapos szakmai munka az aláírás előtt még nem kezdődött el, viszont ha azt komolyan akarják csinálni, az időigényes, különösen egy olyan komplex szerződés esetében, mint az Isztambuli egyezmény. Nem csak a magyar jogrend büntetőjogi részei érdekesek (sőt, a jelen helyzetben talán azok a legkevésbé, nem véletlen, hogy a kormány állandóan azokra mutogat), hanem az eljárásjogi, az oktatási, a prevenciós és áldozatvédelmi és más egyéb területek is, a költségvetési vonzatokról nem is beszélve.
Nagyon sajnálom, hogy ennek a munkának annak idején egyáltalán nem állt neki az apparátus, a magam részéről nagyon szívesen vettem volna részt benne – nem véletlen, hogy némileg trollkodás-jelleggel ugyan, de amikor megindult az állítólagos szexista megszólalásom miatti kirúgattatásom folyamata az NKE-n, akkor a “vizsgálat” során a rektor által tett képmutató felhívására, mely szerint szükség van „a felmerülő probléma általános, szervezeti szintű kezelésére vonatkozó javaslatokra”, én azt a javaslatot tettem a válaszomban, hogy “az NKE Szenátusa hívja fel a kormány figyelmét az Európa Tanács CETS No. 210. számú, a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló egyezménye (Isztambuli egyezmény) megerősítésének fontosságára, amelynek implementációjához felajánlja az Egyetem szakértelmét.”, de valamiért ez végül nem történt meg.
Nem is értem. 😀
Lehet, hogy tényleg nincs komoly szándék rá?
Lattmann Tamás honlapja 