Elérhető lett annak a beszélgetésnek a felvétele, amit még november 7-én az EuroFocus podcast számára csináltunk Ónody-Molnár Dórával.
A beszélgetés során téma volt az uniós szankciópolitika, az amerikai-európai viszonyok, az Orbán-kormány mozgástere és manőverezései, valamint azok belopolitikai mesékké transzformálása… Jó beszélgetés volt:
A nyártól sikerült emlékezetesen búcsúzni, a múlt hét péntek elég sűrűre sikerült nekem.
Reggel 6-kor az ATV Start felé indítottam a napot, ahol Robert “Magyar” Brovdi kitiltásáról beszélgettünk:
Utána rögtön egy gyors kör következett Tihany irányában a Tranzit fesztiválra, a HírTV Kontra c. műsorának felvételére (ott sem voltam még soha), ahol az aktuális politikai kommunikációs trendekről, módszerekről és ezek következményeiről beszéltünk.
Ezután sovány malac-vágtában vissza Budapestre a KlikkTV-be, ahol Magyar György és Veres Gábor társaságában, Balogh judit vendégeként három részben beszélgettünk a politikai aktualitásokról:
És ha még nem lett volna elég, kora este még volt egy előadásom a Mindenki Szabadegyeteme rendezvényén, ahol mellettem még Palotás János is tartott előadást. A sok logisztika be is ütött, sikerült tíz perc késéssel odaérkezni, de szerencsére megvártak.
És bár fárasztó, de marha jó nap volt, tök jó emberekkel sikerült megismerkedni, mondjuk azért a fáradtság az előadás során már itt-ott beütött, talán emiatt is bizonyos pontokon sikerült a szokásosnál informálisabbnak lenni. 🙂 Beszéltem az uniós jogról, csatlakozásokról, államok elleni eljárásokról, és bár egy bizonyos ponton a számítógépem elfáradt és csendben megadta magát, megszüntetve a vetítésemet, azt le lehet tölteni innen, ha valakit érdekel…
Miután állandó jelleggel megy mindenki ijesztgetése (lásd pl. a lenti, a nyár során Dunaújvárosban készült képemet) Ukrajna uniós csatlakozásával, itt az ideje, hogy kicsit rendbe rakjuk a kérdést…
Nagyon sok helyen, nagyon sok formában beszéltem már arról, hogy miért hazugság az egész, nagyjából nem más, mint amire a Fidesz a 2026-os választási kommunikációs stratágiáját építi, a Soros és a nemváltó óvodások után a migránsok mellett most éppen Ukrajna a soros – ezekre most külön-küön nem hivatkoznék vissza, hanem itt most összefoglalóan is megosztanám, amit tudni érdemes a témában.
Egy új tagállam csatlakozása az Európai Unióhoz hosszú, több szakaszból álló folyamat, amelynek során a tagállamok megkerülhetetlen tényezők, akármit is delirálnak egyesek “Brüsszelről”, meg annak ilyen-olyan szándékairól. Természetesen ahogy szinte minden esetben, az ún. “brüsszeli bürokrácia”, az EU működtetéséért felelős Európai Bizottság szerepe jelentős, de nem döntő. Segíti a tagállamokat, előkészíti a döntést, de érdemben nem dönt a kérdésekben. (Ahogy az uniós jog megalkotásánál is: előkészít, javaslatot tesz, kezdeményez, de magát a jogszabályt a tagállamokat képviselő Tanács és az Európai Parlament fogadja el.) Akár tetszik, akár nem (újra), az Európai Unió egy nemzetközi szervezet, amelynek keretében a legfontosabb döntéseket a szuverén tagállamok hozzák meg, és annak eldöntése, hogy ők maguk közé fogadnak-e egy újabb tagot (vagy nem) ebbe a szervezetbe, azt ők döntik el. Hiszen az az alapító szerződések módosítását is jelenti, amit a tagállamokon kívül más nem tehet meg. (Ez nem csupán nemzetközi jogi elméleti evidencia, de az államok töretlen gyakorlata is, minden területen.) Ezt rajzolja körbe az alapító szerződésekbe foglalt és lényeges pontjain határozottan le is szabályozott eljárás, amit a következő ábra mutat be a maga teljességében:
Amikor egy állam csatlakozni akar, az első lépés, hogy benyújtja csatlakozási kérelmét az Európai Unió Tanácsához (röviden: a Tanácshoz), azaz a tagállamok kormányainak képviseletét ellátó szervhez, amelynek ilyenkor informálnia kell az Európai Parlamentet és a tagállami parlamenteket. Természetesen a gyakorlat az, hogy ekkor a kérdés már az asztalon van egy ideje, legalábbis eddig még nem történt olyan, hogy egy állam a semmiből bukkant volna fel a kérelmével – azaz a kérdéssel már mind az egyes tagállamok, mind pedig az Európai Bizottság illetékesei foglalkoztak már. Szimbolikus előírás, hogy az első döntést a folyamatban, azaz a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről szóló döntést az Európai Tanácsnak, azaz az EU tagállamainak vezetőinek kell meghoznia (a Tanácsban a miniszterek, az Európai Tanácsban az állam- és kormányfők üléseznek). Még egyszer: nem a Bizottságnak, nem “Brüsszelnek”, hanem a szuverének vezetőinek. Igen, Ukrajna esetében is. És igen, ez már megtörtént, 2022 nyarán, tessék, itt a döntés, eredetiben. Igen, Orbán Viktor megszavazta, pedig akkor már fél éve zajlott a háború, akármit magyaráz most arról, hogy “the problem is the war”, nem, a problem az, hogy pillanatnyi vélt politikai kommunikációs érdekek mentén beszél össze-vissza, miközben egészen mást csinál, mint amit itthon a szerencsétlen követőinek hadovál.
Ha az uniós vezetők meghozták ezt a szimbolikus döntést, a csatlakozni kívánó állam “tagjelölt” státuszba kerül, és megindul a kemény munka, azaz a csatlakozási tárgyalások. Miért kemény? Mert ennek során nem csak az történik, hogy saccra-érzésre rábólintanak a tagjelölt az ún. koppenhágai kritériumok szerinti megfelelőségére (ami “barátok közt” akár egy laza kör is lehetne), hanem sor kerül sor arra, mégpedig igen részletesen, hogy az érintett állam és annak jogrendszere átvilágítása során kiderüljön, hogy az alkalmas-e az uniós tagságra, milyen változtatásokat kell végrehajtania ennek érdekében.
És ennek van egy olyan oldala is, amiről gyakran szégyenlősen vagy egyáltalán nem beszélünk, ez pedig az, hogy ez a helyzet arra is alkalmas, hogy az EU számvetést hajtson végre saját magán. Bizony, önreflexiónak is van helye, nagyon gyakori, hogy bizonyos szakpolitikai, vagy az EU reformjával kapcsolatos kérdések egy potenciális csatlakozással kapcsolatban kerüljenek az asztalra, és mind az uniós, mind a tagállami politikusok szeretik időnként ezeket a kérdéseket (különösen, ha azok politikailag kényesek) egy csatlakozásba “csomagolni”, amikor amúgy is hozzá kell nyúlni az alapító szerződésekhez. Nem túlságosan előre szaladva, az orbáni kommunikáció láthatóan már erre épít, illetve próbálja ezt a hazai politikai kommunikációjába illeszteni: egy esetleges ukrán csatlakozás nagyon sok jelenleg is létező uniós szakpolitikai megoldást a jelen formájában fenntarthatatlanná tenne – ennek eklatáns példája az uniós mezőgazdasági politikán belül amúgy is ezer sebből vérző földalapú támogatási rendszer. Ahogy azt már sokszor, sok helyen elmondtam, ha a mostani kb. százötven millió hektárnyi támogatásra jogosult termőföld kiegészül a kb. negyven millió hektárnyi ukránnal, akkor elszabadul a pokol, Isten pénze nem lesz arra elég. (Ennek fényében azért elég könnyen érthetővé válik, hogy miért nincs egyetlen eurocent sem allokálva a következő időszakra szóló hétéves költségvetés-tervezetben, ugye? Na, ennyit is Ukrajna 2030-as állítólagos csatlakozásáról…) Ez most csak egy kiragadott példa, még akkor is, ha a hazai politikai kommunikációban előkelő helyen is szerepel, de rengeteg ilyesmi van még és kerülhet az asztalra.
A csatlakozási tárgyalások az a szakasz, ahol még simán elhalhat egy állam tagsági ambíciója. Törökországgal például már nagyon régóta folyamatban vannak a tárgyalások, jól láthatóan megakadva. Erre az biztosít lehetőséget, hogy – szemben egyes politikai állításokkal – itt sem lehet “erőből” átnyomni dolgokat. Az egyes csatlakozási fejezetek megnyitása, illetve ami még fontosabb, azok lezárása ugyanis a Tanács egyhangú döntésétől függ. Ezzel a tagállamok folyamatosan tudják befolyásolni a tárgyalások menetét, illetve akár szabotálni is azt.
A csatlakozási tárgyalások lezárásával születik meg az ún. csatlakozási szerződés tervezete, ami egy, a csatlakozni szándékozó állam, illetve az EU tagállamai közti nemzetközi szerződést jelent. Ezt jóvá kell hagynia az EU intézményeinek, így a Bizottságnak, az Európai Parlamentnek, és ami kiemelten fontos, a Tanácsnak is, mégpedig egyhangúsággal. És ezután azt minden tagállamnak egyenként, a saját alkotmányos előírásainak megfelelő teljes ratifikációval, azaz a kormány vagy annak képviselőjének aláírása mellett arra is szükség van, hogy az adott tagállam legfőbb döntéshozója (jellemzően a tagállami parlament) is elfogadja azt. Jogos lehet a kérdés, hogy mi szükség van erre, amikor a Tanácsban minden tagállam amúgyis állást foglal, a válasz nagyon egyszerű: a Tanácsban a tagállami kormányok képviseltetik magukat, de a kérdés jelentősége és a tagállamok alkotmányos előírásai mindenhol az uniós alapító szerződések, vagy általában a nemzetközi szerződések kérdését parlamenti hatáskörben tartják, tehát a kormány bólintása a Tanácsaban egyszerűen nem elég.
Rövid válasz: nincs. Aki pedig eddig figyelt, azt is nagyon világosan látja, hogy a tagállamok megkerülésére sincs mód. És ez akkor is így van, ha egyes uniós politikusok lelkesen beszélnek annak szükségességéről. Én is sokat szoktam (zárt körben) annak szükségességéről beszélni, hogy havi három-négymilliót keressek, de hát nem pakolhat mindenkit a NER különböző kifizetőhelyekre, szóval ez várhatóan nem igazán fog megtörténni. A lényeg, hogy ez a “gyorsítás” tipikusan vágyvezérelt duma, aminek realitását az a fent említett tény is beárazza, hogy a hétéves költségvetés tervezete nem allokált erre forrásokat. Szóval: kamu az egész.
Az egész folyamatban az egyetlen szakasz, amit a Bizottság “gyorsítani” tud, az a csatlakozási tárgyalások menetének meghatározása. Ugyanakkor mivel, ahogy jeleztem, az egyes csatlakozási fejezetek lezárása itt is minden esetben a Tanács egyhangú döntését igényli, a tagállamok tudják húzogatni a féket, ha úgy akarják. És még ha valamilyen trükkel ezt megpróbálnák megkerülni (erre vannak különösebben komolyan nem vehető ötletelések, van olyan ötlet, hogy esetleg a lezárásokhoz ne kelljen a Tanács egyhangú döntése), akkor is az egész folyamat legvégén, a csatlakozási szerződés elfogadásához mindenképpen szükség van minden részes állam hozzájárulására, egyrészt a Tanácsban, a csatlakozási szerződés elfogadásakor, másrészt pedig az említett ratifikációs kör során, ahol ráadásul a parlamentek is döntenek. Tehát nem csak arra van lehetőség. hogy Orbán utasításba adja Bóka Jánosnak, hogy a Tanácsban szavazzon nemmel, hanem arra is, hogy eljátssza a kedvenc szemforgató játékát, és a kétharmadnyi “független” bátorra mutogasson (ha akkor még lesznek, de ezt egyelőre hagyjuk). Sőt, akár még tényleges népszavazást is ki lehet írni, ha még nem vagyunk elég szégyenletesek a világ szemében. Szóval a végső döntés mindenképpen és megkerülhetetlenül a tagállamok kezében van, és aki mást mond, egyszerűen hazudik.
Újabb hosszabb beszélgetést vettünk fel Zimon Andrással a Magyar Közöny podcast számára.
Sok aktuális témát érintettünk, például hogy Magyar Péter “haza tudja-e hozni” az EU-s pénzeket (hú, de unom már ezt a dumát), kimaxolja-e a populista politizálást… Vajon kinek jó, ha a Meta ellehetetleníti a politikai hirdetéseket, stb. A címben említett kérdés különösen vidám perceket okozott, utólag tisztáznom kell valamit azzal kapcsolatban, hogy Orbán Viktor beszédét a Manowarhoz vagy a Rammsteinhez hasonlítottam: azzal együtt, hogy kicsit már lejárt, unalmas, karikatúrája önmagának és inkább csak szórakoztató, a Manowar meg a Rammstein még mindig jó, szemben Orbán Viktorral, aki soha nem volt az.
A felvétel itt megnézhető:
Amúgy valahol az is nagyon szórakoztató a maga abszurd módján, hogy a beszélgetésből kivett rövid részletek (amik Youtube short-két külön is elérhetők) alatt mekkora hiszti alakult ki gondolkodásra teljesen képtelen, de legalább borzalmasan tudatlan és hihetetlenül agresszív suttyók által. Komolyan mondom: nem csodálom, hogy ez a társadalom egy Orbánt kapott a nyakába. Nem is fog kijönni alóla még jó sokáig. Én értem, hogy nem kell érteni pl. a választási rendszert (végülis ez is egy külön szakma), és marhára kell haragudni arra, aki teszi és próbálkozik is azzal, hogy elmagyarázza, különösen ha nem hajlandó csatlakozni az össznépi morálfogyatékhoz – de hangsúlyosan szeretném kérni a kiebrudalt NER-maffiózó lelkes nyaloncaitól, hogy a frusztrációikat és az afelett érzett kognitív disszonanciájukat, hogy most éppen nyalják, akit két éve még köptek, ne a velem szembeni agresszióval próbálják kezelni – vagy ha igen, akkor ne vinnyogjanak a következményeken. A szabály egyszerű: ha a fekália ömlik a szádból, vissza lesz rád lapátolva, mégpedig azonnal.
Újabb hosszabb beszélgetés a KlikkTV-n, amin uniós aktualitásokat lártunk körül, többek között a címben említett kijelentést.
Emellett szó volt még a kormány hazugságairól Ukrajna csatlakozásával kapcsolatban, beszéltünk a tervezett uniós költségvetésről és sok minden más kérdésről…
A Klubrádió tegnapi, Reggeli Gyors című adásában beszélgettünk arról, hogy mit jelent, hogy Orbán Viktor mindenféle fenyegetéseket fogalmaz meg a Pride-ra látogatni szándékozó európai politikusok felé. Röviden, nem sokat.
Akit bővebben is érdekel, a beszélgetést meg tudja hallgatni ezen a hivatkozáson.
Látom, hogy Orbán Viktor a szokásos péntek reggeli kossuthrádiós vizenjárása alkalmából megint felvette az izomtibi-kötényt, és előadta, hogy márpedig ha nem kapja meg az uniós pénzeket, akkor meg fogja vétózni a következő hét éves uniós költségvetést. Merthogy na, keménység van.
Nyilván ez néhány ostobának ilyenkor nagyon tetszik, de érdemes rögzíteni egy-két dolgot:
Elsőként azt, hogy olyan nincs, hogy “az EU-nak nem lesz hét éves költségvetése”. A jelenlegi is megfelel egy jó ideig, ami hatályban fog maradni, ha nem sikerül újat elfogadni. Szoval Orbán fenyegetőzése meg csak komolyan sem vehető. Persze, senki nem lesz boldog a mostanival (és egyelőre ne is nyissunk meg számos problémás kérdést azzal kapcsolatban, amit előbb-utóbb majd meg kell, lásd pl. az annak alapján felvett hitelek kérdését), de az EU köszönettel el fog vele ketyegni, és mindenki tudni fogja, hogy ki miatt nem sikerült korrigálni annak hibáit. És senki nem akarja, hogy ez megtörténjen.
Másodszor, ha Orbán most tényleg elkezd a következő hét éves költségvetés vétójával fenyegetőzni, akkor egyrészt kiröhögteti magát (fenyegetőzött ezzel 2020-ban is, oszt’ mi lett, a jelen poszt aljára betettem a témában korábbi posztjaimat, hogy vissza tudjon olvasni, akit érdekel, költségvetés is lett meg jogállamisági eljárás is, amivel szemben próbált Orbán erősködni), másrészt viszont – és ez neki sokkal rosszabb lesz – várhatóan annyit sikerül majd elérnie, hogy az eddig aggodalmaskodó és emiatt habozgató tagállami kormányok rászánják magukat a 7. cikk szerinti eljárás továbbvitelére (hogy tényleg ne legyen szavazati joga, és ki tudja még, mit fognak szankcióként ránk pakolni), ami jelenleg miattuk van beakadva.
Erről egyébként szinte napra pontosan két éve írtam itt, ezt érdemes elolvasni most, már csak azért is, mert pl. leírtam alaposan a 7. cikkes eljárás menetét, amit most újra nem akarok. Lényegében minden, ami ott van, megfelelően alkalmazandó itt és most is.
Inkább az tűnik valószínűnek, hogy ez a fenyegetőzés megint csak a belföldi hívek előtti izmozgatás, valós komoly szándék nélkül. Ez ugyanis nem reális, és ezt a miniszterelnöknek is tudnia kell. Az egész uniós költségvetés egyedüli blokkolása esetében egyedül fog maradni, és nagyon nem látszik, hogy egy ilyen esetben a 7. cikk szerinti eljárás második szakaszában (ahol konszenzusos a döntés) ki fogja bevédeni. Az a szlovákiai Fico, aki talán még nála is jobban csüng az uniós pénzeken és gazdasági kapcsolatokon, nem mellesleg utálja őt, és az egész politikáját a magyarellenességre építette az elmúlt évtizedekben? Ugyan már. Ezt senki nem gondolhatja komolyan.
Korábbi bejegyzések az oldalon a hétéves költségvetéssel és a vétójoggal kapcsolatban:
Kezd nagyon tele lenni a hócipőm a magyar sajtó igénytelenségével és veszedelmes hozzá nem értésével uniós kérdésekben.
Nem, Orbánt nem alázták meg az uniós csúcson, amikor a csatlakozási tárgyalások megindításáról szóló szavazáson kiment kávézni. Bármennyire is szeretnék egyesek azt hinni. Nem, nincs hírértéke minden egyes alkalommal annak, amikor egy unatkozó nyugat-európai jogász végre elolvassa az uniós alapító szerződést, és megírja valami blogon, hogy háhá, az Európai Tanács minősített többséggel még akár el is veheti a soros elnökséget, de legalábbis átszervezheti. Tavaly májusban én is elmondtam itthon, le is írtam, sőt, még azt is, hogy miért nem fogja – ahhoz képest semmi új nem derült ki azóta, mégis a hazai nemfideszes sajtó úgy írja meg ezeket a marhaságokat, mintha valami nagy csoda lett volna felfedezve. A nemorbánista emberek meg majd teljesen jogosan érzik úgy, amikor nem történik semmi, hogy át lettek b.szva – és mi lesz ebből? Segítek: EU-ellenesség az ellenzéki oldalon (“a ZEU béna/tehetetlen!!!” meg “a ZEU igazából Orbánnak játszik”), Orbán meg röhög a markába.
(És akkor maradjunk annyiban, hogy marha jó fej vagyok, hogy csak a sajtóról beszélek…)
És nem, Charles Michel esetleges idő előtti lelépése nem fogja Orbán Viktort Európa királyává tenni, ugyanis nem igaz az az állítás, hogy az Európai Tanács elnökségének megürülése automatikusan az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét helyezi az Európai Tanács elnökévé. Én azt már őszintén feladtam, hogy a magyar sajtó, illetve a magyar közélet megszólalói (beleértve az ún. “szakértőket” is) értsék a különbséget az Európai Tanács és az Európai Unió Tanácsa között, vagy esetleg ismerjék az alapító szerződések által kialakított feladatmegosztási rendszert (példa: amikor Orbán kiment kávézni, olyan kérdésben szavazott az Európai Tanács, amiben amúgy ténylegesen az Európai Unió Tanácsának kell majd, szóval Orbán oda ment ki, ahova akart, annak az ég’ egyadta világon semmi jelentősége nem volt, ezért is mondtam el egy nappal előtte, hogy nem fog vétózni – nem baj, biztos van, aki örült, hogy “Orbánt megalázták”, de attól még nem), de arra azért marha kiváncsi vagyok, hogy a fenti állításnak (“az Európai Tanács elnökségének megürülése automatikusan az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét helyezi az Európai Tanács elnökévé”) egészen pontosan mi a jogszabályi alapja. Mutasson rá valaki az uniós alapító szerződések rendszerében, legyen olyan jó. Bárki. Valaki?
Most szombaton – kihasználva a jellemzően ritka és rövid időtartamban megvalósuló jelenségét otthon tarzózkodásomnak – láthattak az ATV “Civil a pályán” című beszélgetős műsorában. Ennek egyes rész-elemeit külön-külön szokták feltölteni a YouTube-ra (mellette a műsor egyben elérhető az ATV honlapján is), a mostani alkalommal pedig két olyan eleme is van, amit érdemesnek látok kiemelni.
Az első a szuverenitással, és az azt védő törvénnyel kapcsolatos:
A második pedig még nem elérhető, de az eutanáziával kapcsolatos, záró rész lesz…
Az egyes részek, szegmensek külön elérhetők a műsornak dedikált oldalon is a honlapomon.
Amíg meg nem írom véglegesen és átfogóan, hogy mi van (mert így, egy hétköznap éjjel negyed kettőkor tényleg nem kéne mást csinálnom, ja, de, marhára kéne), csak egy konkrét idézetet teszek ide a “jajjjjisssstenemkötelezőkvóóóóóóóóóóóta” hisztivel kapcsolatos HIVATALOS tanácsi álláspontból:
“Egyetlen tagállam sem lesz kötelezhető arra, hogy áthelyezéseket hajtson végre.”
És akkor most lehet folytatni a sírást, sikoltozást és hazudozást.
Az elmúlt négy napban hány közpénzekkel kitömött testület, propagandista meg egyéb senki adta már elő a kötelező kvótát? Hány “szakértő” adta elő az ezzel kapcsolatos ilyen-olyan biszem-baszom gondolatait, gondosan odafigyelve arra, hogy véletlenül se csússzanak ki a kormány narratívájából?
És hányan mondták el nyilvánosan, hogy SEMMI NEM IGAZ BELŐLE? Akárki? Ténylegesen hozzáértő szakértők, akik amúgy tényleg tudják?
Érthető már, hogy miért van nagyon tele a bugyrom?
Lattmann Tamás honlapja 